’Nem baj neked, ha én nagyon szeretlek?
Bár önzés ez, de így kapaszkodom meg
az életben – na, ezt már mondták másnak,
magázva, míg tehervonatra vártak.
Én más módszerrel, mindig sértegetlek,
mert Hollywoodban a szerelmeseknek
ez elég ok, hogy az ágyban majd másnap
narancs juicezal bókoljanak egymásnak.’
(Fehér Renátó. részlet)
Mindig jó érzés belépni a RoHAM Bár ajtaján, elfoglalni az egyik helyet a teremben, egy kicsit feltöltődni, s ez ennél a programnál sem volt másképp. Talán ez az egész most egy kicsit közvetettebb volt, mint bármikor – már az első másodpercektől fogva megszülettek a nevetések, a mosolyok, az összeszokás. Történhet kint bármi, belépsz a bejárati ajtón, kikéred a szokásos rozét a pultnál, majd besétálsz a terembe, ahol szoktak lenni a felolvasóestek, leülsz a székre, vagyis jelenpillanatban a piros színű kanapéra, és már csak mosolyogni tudsz. Olybá’ tűnik, mintha csak megjátszanám magam, mert ilyen hely nem létezik, de aki legalább már egyszer elment ide, az tudja, miről beszélek, vagyis remélem, hogy neki is olyan élmény ez az egész, mint amilyen nekem szokott lenni. ’Most egy kicsit meghalunk, hogy újjászülessünk.’
Hevesi Judit.
Fehér Renátó.
Bárány Tibor.
Két egymástól különböző, mégis ugyanolyan személyiségű ember. Az egyik 1990-ben, a másik 1989-ben született. Az egyik maga a magabiztosság, aki minden kérdésre tudja a választ, és ezt kellő erővel elő is tudja adni. A másik pedig az inkább visszafogottabb személyiséget képviseli, aki még ismerkedik azzal, hogy a leírt szavait a nyilvánosság előtt is kikérdezik tőle. De mint minden művész, legyen író, költő, festő, akárki, de mint minden művészben, azért belőlük sem hiányzott az a fajta öntörvényűség, ami szükséges a létezéshez. Olyan jól összerakják a költőket / írókat az ilyen estek szervezői, hogy nagy kalappal fejet hajtok előttük, mert csodásak. Bárány Tibor volt az a személy, aki beszélgetett velük. A kérdések jók, mert: mindenbe beengedést engednek egy picikét, s a végén annyira természetesen hallgatod majd végig, ahogy két-három saját verset felolvasnak, hogy arra szavak sincsenek. Szóba került a társadalom, a holokauszt, Cseh Tamás egyik dala, az Irodalom, a mindenséget összevetették e két költő verseivel. A társadalom, ami mindenkinek mást jelent, mégis tényleg ennyire fekete-fehéren kell látni? Ennyire reálisan? Ennyire azt gondolva, hogy őszintén látjuk a körülöttünk lévő világot, aztán utána magunk is elbizonytalanodunk, hogy tényleg így van-e? Váltakoznak a válaszaink, a gondolataink, néha még a leírt mondataink is. Kemény István tíz évig írt egy könyvet, akkor hát minden a türelem, mert ráérünk? Ráérünk, azt hiszem, csak nem minden hogyan. Elfelejtkezel az időről is, mikor ott ülsz. Elfelejtkezel a gondolataidról, mert olyanokat mondanak, amit minden embernek kint az életben hallaniuk kellene. S lehet akár a pitypang is, amit itt is felhoztak, ugye, még azt is úgy tudnák tálalni, körbeírni, hogy mindenki megirigyelhetné. S ki tudja? Egy kicsit talán tényleg a pitypangról írnak – a jó, és a rossz oldaláról, ami a valóságban sem mindig színes. Olybá’ tűnik, hogy mindig csak a problémák vannak, mindenegyes társadalmi kérdésben, mindenegyes időszakban. Mert az igazi ihletet a boldogtalanságnak látszó élet adja, az összezavarodó érzések, a rettegés, a bűn, a megalázottság, a gyilkos szemével látás pedig igazából nem is ölt, a kilátástalan jövő, a meg nem értett jelen, az el nem fogadott múlt. Boldogságból is lehet írni, csak az még ismeretlen talaj.
Fehér Renátó tíz éve ír lassan, s valahogy így hangzik az a mondata, amihez nem kell toll és ceruza, hogy lejegyezd, mert megjegyzed: „Az önterápia jelentősége talán ott váltott át, amikor a külvilág, és az emberek elkezdtek érdekelni. Kifelé kezdtem el fordulni.” József Attila, és Petri György volt és van rá nagy hatással. Petrit kutat az egyetemen (is), s írásaiban meg is lehet találni. 2007. szeptemberében, Tóth Kriszta szemináriumán sok más költővel, íróval, kortárs költővel ismerkedett meg, de a legnagyobb hatást Petri érte el nála. Aztán jött az ELTE BTK. S Kemény István, meg a Petri-vita, és lázasan kiderül, hogy a diákok az egyetemen nőnek fel igazán, hogy ott látnak és hallanak meg minden olyat, amit addig elkerültek tudat alatt. Nála jobban megvan a központi szereplő, az írások költői énjét, az alanyt, a főszereplőt, az írót, sokkal könnyebb elképzelni, mint Hevesi Juditnál.
’ Tiszta voltál mint a húsvét, mama
de nem hiszek többé benned
legkedvesebb kreatúrám
ne takard el már az arcod
halott vagy, kinek nem jutott irgalom
eltemetnek majd a galambok
vonulásukat hidd el, még sokáig követem
de nem hazudok nekik többé
hisz sohase lehettél ilyen közel
ma örökre
mint a bűnbocsánat
úgy hagylak el.’
(Hevesi Judit. Hálátlanok búcsúja)
Hevesi Judit három éve ír, érződik is benne az a fajta bizonytalanság, hogy jók-e annyira a leírt gondolatai, hogy hangosan ki is mondja őket. Szóban megfogalmazni olyat, amit egyszer már megértettünk magunkban? Mindig nehéz. Ahogy az is, hogy valamilyen szinten az írónak nagy befolyása van az olvasónál. Amit leír, s ahogy megfogalmazza, az gondolatokat ébreszt. Olvasás közben, után jönnek olyan kérdések, hogy ezt vajon miért írhatta a szerző? Hogy mit érezhetett ennél a mondatnál? És hasonlók. S igazából nagyon összetett, összeszedett megfogalmazás nincs is erre, nem is volt erre, hiszen mit érzett? Ez olyan, mint amikor magyarórán megkéri a tanár a diákokat, hogy akkor most meséljék el saját szavaikkal, hogy itt és itt, és amúgy is e vers írása közben, vajon mit érzett a költő. Még a költő sem tudná megmondani ezer év után, de még pár nap után se, akármennyire él benne a pillanat. Fehér Renátó olyan olvasókat szeretne inkább, akik önkritikusak, és egyáltalán nem elfogultak.
„Volt egy felmérés, ahol a Holokausztban résztvevő nagypapákat leültették egy asztalhoz a kis unokáikkal, s arra kérték a nagypapát, hogy mesélje el, mit tett akkor és ott. S a nagypapa mindent elmesélt, miközben a gyerekek ott ültek mellette. A végén megkérdezték az unokákat, hogy mit szólnak ehhez, ők pedig többnyire azt válaszolták, hogy a nagyapa bátor volt.”
Hevesi Judit azt szeretné talán, hogy aki olvassa őt, az tisztában legyen azzal, mindenkinek máshogy jönnek le a dolgok, mindenkinek más lesz fontos, mindenki máshogy raktározz el információkat és emlékeket. Nincs egyetlen egy hasonló sem.
A múlt kérdése is fontos kellék. Mint ahogy szóba került a Sorsok házának építése is: vajon mennyi vita főközpontja lesz ez? Vajon mibe kötnek bele az emberek a legjobban? Vajon miért nem fogadnak el egy adott életeseményt, helyzetet? Vajon miért nem vagy képes visszaadni azt szóról-szóra, amit kaptál? Bár az utóbbi csak személyes kérdés… lehet az is a hiba, hogy képtelen vagyok a napokban létrejött Para-Kovács Imrés beszélgetést különválasztani ettől – s inkább nem írom le, inkább először próbálom szétszedni a szálakat, mintsem összekeverjem a kettőt. Aztán lassan minden kitisztul. Mint ahogy mindig kitisztulnak, csupán előtte kell egy kis kaland, egy kis körítés, egy kis kerítésre mászás, egy kis izgalom, mert csak a fekete folt átélése után vagy képes értékelni a csendet.
’ a fal helyén egy útlevél
benne egy kép
mama nem hazudott
én vagyok.’
(Hevesi Judit. részlet)
Helyszín: RoHAM Bár, 2014. január 21, kedd 19:00.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: