Mindig csak a sárga köves utat…’ (2)

‘Nem szabad menekülni. Mert ha nincs rossz, jó sem lesz.’

Megannyi álom, megannyi remény, megannyi gondolat, megannyi tett, megannyi érzés, megannyi káosz, megannyi minden. Hajlamosak vagyunk dühöt érezni magunkra, ha éppen nem vagyunk a helyzet magaslatán – de miért is? Miért várjuk el saját magunktól, hogy minden másodpercben boldogok legyünk és elégedettek? Attól még nem leszünk másabbak, attól még nem leszünk sajnálkozó lények, akik élni is képtelenek, ha néhanapján engedjük a rosszat is, hogy felszínre jöjjön. Sőt. Minden időhöz kötött. Idő kell ahhoz, hogy felismerjük mi történik éppen velünk és mit kell tanulnunk belőle. Idő kell, hogy felfogjuk a szavak jelentését, a kibogozhatatlannak tűnő végeláthatatlan szálakat, a megtört öleléseket. Igen, talán először az idővel kell összebarátkoznunk, és csak azután jöhet maga a helyzet. Ha már nem csak repül is, mint egy idegen, hanem a bőrünkön tapasztaljuk, hogy mennyire megy – néhol siet, néhol döcög, néhol türelmesen sétál, néhol őrülten rohan. Mint Alice Csodaországban a fehér nyúl; mindig az óráját leste, és azt hangoztatta, hogy el fog késni, hogy késik, hogy el fog késni.

Honnan tudunk elkésni, ha magunkra gondolunk és nem másra?
Önmagunktól. Az élet kiélvezésétől. A boldogságtól.

Mindenki volt és van és lesz olyan helyzetben, amikor padlóra kerül. Amikor felállni sincs energiája, amikor azt gondolja, hogy mindenki hibás és ő is és különben sincs senki mellette. Igen, vannak ilyen pillanatok. És sírsz a buszon, sírsz a város legforgalmasabb helyén, de közben azt mutatod hogy mennyire erős vagy és igazából boldog. Aztán megunod. Beleunsz a szerepekbe, amiket magadra ráncigálsz. Beleunsz mindenkibe, aki csak álldogál melletted, mert fél lépni, és csak vár, de kérdéseket se tesz fel neked. Beleunsz minden könnycseppbe. Beleunsz minden mosolyba. Beleunsz minden kilátástalannak tűnő jövőképbe. Beleunsz minden álomba. Beleunsz minden valóságos cseréprészletbe. Beleunsz a hangokba. Beleunsz a múlt képeibe. Beleunsz a jelen képeibe. Beleunsz a tükörképbe. Beleunsz a kivasalt, tiszta ruhákba. Beleunsz a felelősségbe. Beleunsz a döntésekbe, és a döntésképtelenségbe. Beleunsz a teleírt kockáspapírlapra. Beleunsz a sorállásba. Beleunsz a nevetésekbe. Beleunsz a vitatkozásba. Beleunsz a láthatatlan zsinórba. Beleunsz a kibogozható kapcsolatokra. Beleunsz a törlésgombba. Beleunsz az enterbe. Beleunsz a beleunhatatlanba.

S akkor minek szakad vége?
Csak olyanba tudunk beleunni, amit már kivégeztünk, amit már körbejártunk, amit már befejeztünk. Beleununk, mert vágyakozunk egy új kihívás után, egy új körülmény után, új élmények után. Meg kell kapnunk. Fel kell ismernünk. Be kell ismernünk. Át kell élnünk. Magunkba kell szippantani azokat is, amik fájdalommal járnak, amik könnyeket csalnak a szemünkbe. És most az a mondat, hogy: ‘nem szabad menekülni. Mert ha nincs rossz, jó sem lesz.’ Annyira igaz. Abban az adott percben úgy érzed, hogy sosem lesz vége, nem érted mi azaz egész, hogy miért pont te és miért pont ők, hogy történjen már valami mert beleőrülsz a saját magad őrületébe – a vége a legpokolibb. Érzed, hogy valaminek vége szakadt, és olyan az egész, mintha saját magadnak lenne annyi, DE NEM. Jön valami erő valahonnan, és már csak azon vagy, hogy felfelé totyogsz apró léptekkel, alig észrevehetően, de felfelé. S újra kezdesz élni, mintha egy második esélyt kaptál volna, új de mégis a régi lapokon. Más lettél. Tanulsz, telik az idő, élsz. S rájössz, hogy szükséged volt a mélypontra, hogy ez a jó legyen most veled, hogy ezek a jók történjenek veled.

Szükség van a rosszra. Szükség van, hogy összeroppanj. Csak ehhez az kell, hogy ne félj megélni a szürkeséget; fájni fog, őrülten fog fájni, őrülten kapaszkodnál valamibe a közepén, de aztán újjászületsz az egésznek a végén. Új esély az életre. Új esély önmagadra.

Engedni kell hagy jöjjön. Engedni kell hagy menjen. Engedni kell hagy járjon át mindaz, ami át akar járni, ami éreztetni akarja hogy ott van melletted. Engedni kell a mindenséget, a végtelent, a fájdalmat, a nevetést. Nem kicsit, hanem nagyon el kell veszni ahhoz, hogy felállj és élvezni tudd azt, aki vagy, akiként LÉTEZEL. Minél jobban fáj, minél jobban félsz, annál nagyobb lesz a rombolás; és minél nagyobb a rombolás, annál nagyobb lesz a boldogság elérésének a varázsa.
Csak ne hagyd, hogy eltántorítsanak attól, aki saját magad vagy. Akinek ott kell lennie melletted, az ott lesz. Akinek nem, annak akárhogy is könyörögsz, úgyse marad melletted. Akivel meg van még dolgod, az vissza fog találni melléd. Hagyd, hagy irányítsák az életedet, hagy jöjjön minden akkor és ott, amikor szükséges – te csak élvezd, és éld át. Önfeledten.