Van, aki nem törődik a másikkal, mert azt mondja, minden ember a saját életének kovácsa és amúgy is, csak a jó az igazi érdem, aki megmutatja a rosszabbik oldalát is a külvilágnak és nem bújik csili-vili álarcok mögé, az gyáva és gyenge. És amúgy is, egyszer élünk, nevetni kell, csak a pozitívum és miegymás. Pedig igen egyszerű: az, hogy pozitív életfelfogással vagy megáldva, még nem jelenti azt, hogy neked csak tökéletes és másokat biztató és hibátlan napjaidnak kell lennie. Baromság. Olyan szavakkal dobálózunk, olyan szavakra tettük rá a bélyeget, ami valójában halálosan komoly, de az ember ilyen: muszáj a valami más elleni félelmet elvágni, eldugni, kinevetni, megsemmisíteni, mert ha törődnénk vele, akkor az azt jelentené, hogy bennünk is ott lapul az a “más”, ami túlságosan ijesztő ahhoz, hogy normálisnak véljük. A normális pedig mindenkinek mást jelent, mégis (azt hisszük) tudjuk, hogy a normális az nem abnormális, a normális a hátköznapi, az egészséges, a vidám, a derűs, a működő családi-, és kapcsolati élet, a normális az, ami iránt nem kell aggódni, mert nincsen semmi baj, hiszen normális. Nagy szavakkal dobálózunk, de meg sem tudnánk mondani, valójában mit jelent nekünk: mármint hosszú magyarázatokra mindenki képes, de lényegre törően, gondolkodás nélkül és röviden? Ugyan. Rettegünk a különlegestől, furcsának tartunk mindent, ami nem megszokott, vagy ami egy kicsit is nagyobb megértést és erőt követelne tőlünk, és mindezt igazából miért? Mert nem értjük. Az a legfurcsább eset, amit képtelenek vagyunk felfogni, megérteni, és utáljuk, hogy valamit szeretnénk érteni, de valamiért nem megy. A tehetetlenség az ember (egyik) legnagyobb ellensége. Könnyebb rámondani, hogy valaki gyáva, mintsem bevallanánk, hogy épp azaz erős, aki cenzúra nélkül él. Az egyik pillanatban elfogadod, a másikban pedig küzdesz ellene, önmagad ellen, s pont ez az, ami annyira életben tart.
Lehetne azt írni, hogy a yogának épp ez az egyik lényege: a másra fókuszálás úgy, hogy itt nincsenek tabuk, nincsen kívülálló, egyszerűen már az első gyakorlat után, földöntúli nyugodtság száll meg téged. Mintha hirtelen kiszállnál a valóságból, magadból, mindenből és mindenkiből, a lélek játéka ez, a test is erősödik, az agy lecsillapodik, persze nem ilyen könnyű az egész, hamis kép, hogy a yoga könnyű, a fenéket az, de minden megéri.
Dupla dózisú árnyék.
Ezt adtam képcímnek, csak az árnyékot néztem és a vonalakat, amiket ez a páros megalkot láthatatlanul és láthatóan, nem agyalsz, csak vagy, és vannak pillanatok, amikor pont erre van szükséged. Csak lenni, hogy ne őrülj bele a mibenlétbe. Csak lenni, hogy ne őrülj bele a hirtelen rád eső zavargástól. Maradj hű magadhoz, és ne hazudj magadnak se – s ha magadnak nem hazudsz, a külvilágnak sem fogsz. S ha a külvilágnak nem fogsz, (álarc), akkor kezdődik csak igazán az életnek nevező mennyország (persze, egyesek szerint a mennyország és a pokol közti megálló ez a Föld nevű bolygó), mert egy képzelt ént könnyű mozgatni a tömegben, hiszen a legtöbb érzelme és cselekedete hamis azért, hogy befogadják, de a valódi énedet? Kurva nehéz. Mindig tele van meglepetéssel s egy idő után azon kapod magad, már nincsenek összezavart, egyfolytában a fejedben összeszólalkozó hangok (gondolatok), már automatikusan egybecseng a belső véleményed a kimondott szóval, már automatikusan nem szégyelled saját magadat, bármi is történjen. És a yoga összerak. Egyensúlyt találsz meg vele, megnyugvást, pihenést, ha nagyon bekebelezz a valóság, akkor a yoga egy ászana után is képes arra, hogy visszategyen az útra. Nem a végállomásra, hiszen a yoga nem a végeredmény, hanem az útra tesz vissza, hogy nyugodtan legyél képes folytatni azt, ahol az előbb még elakadtál.
Amíg a yoga megy, amíg a gyakorlatokat végzed, úgy érzed megérkeztél, megvagy, úgy érzed, az élet kiegyensúlyozott és csendes. Letelik az egy óra, két óra, (amennyit épp csináltál), s olyan érzés kerít hatalmába, mintha felfrissültél és újjászülettél volna, majd visszakerülsz a rohanó világba az egyre jobban önzővé és hideggé vált emberek közé, próbálsz helytállni, próbálsz élni, lélegezni, menni, tenni. A rohanó, felgyorsult világ egy kalicka: különféle impulzusokkal, harcokkal, hálókkal, szabályokkal, kontrollálással vagy nélkülivel, megfelelési kényszerrel, elvárásokkal, vidámsággal, csalódottsággal, mindennel, amivel küzdeni kell és küzdeni, pörögni és pörögni, sosem megállni, mert a rohanó világ nem várja meg, amíg kifújod magad az utcasarkon egy pillanatra, ő továbbrohan, mint egy hurrikán. Idő kell ahhoz, hogy a yogát tényleg egybe legyünk képesek olvasztani a való élettel, amíg a rohanás és a lecsendesedés nem különálló tevékenységek lesznek, folyamatok, hanem egymásból nyíló opciók és jelenlétek. Türelemre int. Befelé fordulásra, hogy közben mindenedet megdolgoztatja. Arra tanít, hogy élj, hogy lélegezz, hogy legyél öntudatos, hogy válaszd szét az elmebajos részeket a kiegyensúlyozottságtól. De a legjobban azt hiszem mégis arra tanít, készít fel, hogy válaszd el a rossz szakaszt a jótól… nem. Hogyan különböztesd meg a különféle szakaszaidat, és ha éppen te nem vagy normális, olyan normális, mint az előtted sorban álló tömeg, akkor hogyan legyél mégis olyan, aki önmaga számára normális, és így az egész világ számára elfogadható lesz. Öntudat. Egészséges magabiztosság. Önerő. Magadba vetett béke. Készítettem egy interjút nem is olyan régen egy yogival, jógaoktatóval, Petrával, (link), aki kötelezően kikötötte, hogy a yoga nem vallás. Hát nem fura? Mindenki hinni szeretne valamiben, és mindenki hisz is, csak még lehet nem találta meg, hogy miben, de szóval, mindenki hinni szeretne valamiben, mégis, ha szóba kerül a vallás, akkor grimaszolunk, gyanakodunk vagy/és erős ellen érzetünk van az egésszel. Mikor vált a hit és a vallás ketté? Jó-jó, valamilyen szinten, az alapja mindig is két dolog volt, de azért volt idő, amikor a vallás és a hit egymásból kinőttsége, egymás nélkülisége nem okozott ekkora idegenérzetet az emberek között, amikor nem befolyásolta az a tényező az embereket, hogy mi a vallás, kinek a vallása, és nem kacagtak fel némelyek hitetlenkedve, amikor megtudták, hogy a másik ember hisz. Most már néhányan azt sem merik tudni, ők miben hisznek, hiszen annyira realisztikussá és racionálissá nőjük ki magunkat, hogy elfelejtjük a szürrealizmust, elfelejtjük a lelket. Annyira racionális világ kezdünk lenni, hogy a “más”-t lassan az ördög művének fogjuk tekinteni, közben pedig elfelejtjük magunkat megvizsgálni a világi tükörben.
Az ember számára nincs olyan, amire ne lenne hajlamos. Akár negatív, akár pozitív értelemben. Miért is lenne ez baj? A káosz van, hogy a részünk, szokták mondani, valakinek meg a biztonságra törekvés, megint másoknak az, hogy menekülnek az idegen elől, a negyedik nehezen bízik, az ötödik mindenkiben bízik, a hatodik kiáll és elmondja, a hetedik nehezen áll ki az emberek elé, a nyolcadiknak káros szerekre van szüksége a valósághoz, a kilencedik hisz. Mindenkinek része valami, és mindenkinek van az, hogy a rohadó világból kicsit elege lesz, és vagy lelassít egy percre vagy folytatja tovább a pörgést, amíg le nem merül az elem és ki nem ég. A mi döntésünk, hogy merre lépünk tovább.
Nem az ördög műve. A hangulatingadozások sem. Az egyik percben felfokozott hangulat és örömteli kacarászások sem, ahogy a másik percben lévő önmagad kifordulása sem. Amúgy sincs önmagadból kifordulás, ha önmagad vagy. A furcsa sem. A megmagyarázhatatlan meg főleg nem. Ha valaki nem érti, te még értheted.
„Sem a test, sem pedig a hangulat nem lehet úrrá felettünk. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a test tartozik hozzánk, nem mi a testünkhöz.”
/Vivekánanada/
Manapság vonalakban látom a
világot.
Minden vonalakból áll össze. Észrevettétek? Minden csak vonal.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: