(weheartit)
Elég csendes minden. Túl nagy az állóvíz, és ezért már az írás sem megy úgy, mint régen, úgy körülbelül fél évvel ezelőtt még nagyban jöttek a belső kiszakadások, most pedig igazából nincs semmi, mégis minden aktív maradt. Oké, lehet, hogy jobb megfogalmazás lenne az, hogy a gondolatok már nem olyasfajtán kavarodnak bennem s bukfenceznek le a papírokra, mint pár hónappal ezelőtt. A Felhő, kinek a leveles posztok szóltak, egyik napról a másikra, egymás jelenébe kerültünk vissza olyan magától értetődően, hogy mesébe illő történet lenne, és így hirtelen, fel sem tűnve, de a levelek is elmaradoztak. Már nem érzek késztetést, hogy írjak neki, hiszen… ez most csúnya lesz… de nem érzek már késztetést, hogy írjak neki, mert visszaszereztem őt a való életembe. Visszacsempésződött. Visszaépült. Visszaköltözött. Visszaszeretet. És én? Talán igazából tényleg nem szeretek senkit sem ahhoz, hogy mindenkit szeressek. Vagy csak ennyire mérleg vagyok. (kihagyhatatlan magyarázat). Néhanap, néhány pillanatban önmagamtól ijedek meg, önmagamra csodálkozom rá a legjobban, hogy mennyire hűvösen és hidegen tudok kívülről nézni dolgokat, eseményeket, beszélgetéseket, embereket. Mintha senki sem hatna meg, mármint senkivel és semmivel nem vagyok elfogult, ugyanúgy megmondom a legnagyobb szeretetnek, ha hülyeséget csinál, mint annak, akivel igazából csak társalgunk, pedig nem is ismerjük egymást. Ez valamilyen szinten jó. Viszont közben annyira tudok kötődni, hogy az a sírig is eljön velem. Ami meg így össze-vissza képet ad mindenről, ami bennem van. Pedig épp az a baj, hogy minden csendes. Minden jó. Minden olybá’ tűnik, mintha minden tökéletes tiszta fehér lenne.
Az embernek szüksége van káoszra. S ha nem kapja meg, beleőrülve elkezdi magának megcsinálni. Bárhogyan. Hallucinálva kipingálja az ablakot egy fekete filccel, hogy “hahó, itt vagyok, rázódjatok össze, gondolatok!”
>>
Ez egy 2015. június huszonegyedikei vázlatból itt maradt elmentett blogbejegyzés, amit épp most találtam meg. Azóta elég sok minden történt, a visszaszeretet, a visszacsempésződés, a visszaépülés tovatűnt, az elszakadás megtörtént, a lelkek egymásért még vannak talán, hogy igazából csak ennyi legyen. Júniusban írtam a fenti szavakat, augusztusban pedig vége lett annak a visszaszakasznak, amiről írtam. Három hónap. Majdnem három hónap. Úgy tűnik, hogy a mi kapcsolatunkban a három volt a szerencseszám. De még mindig nem érzek késztetést, hogy leveleket pötyögjek újból, kedves Felhő címzettel. Vagyis nem, valójában, ha jobban belegondolok, az hiányzik, amit ezekből a levelekből kaptam: a megnyugvást, a bátran kimondást, még ha homályosak is voltak a megfogalmazások, s bár a fogalmazás általában homályos és zavaros, mégis kérdőjelek tisztulnak ki és válaszokat nyersz a kiírásuk kapcsán. Ez hiányzik. A kiírásuk. Előző hónapban azt kaptam meg, hogy bátor vagyok azért, mert mindent lemerek írni. Nevettem akkor, de észrevétlenül csúszott be a belsőmbe ez a kijelentés. Ragasztó lett, ami a csontokat összetartja. Észrevétlenül, emiatt kezdtem visszatalálni az ilyesfajta íráshoz: kicsit eltűnt ezekben a hónapokban, annyira lekötött más, hogy el is felejtettem figyelni arra, hogy valami meggátol a lelki kinyilatkozásos szövegek írásában, mintha hirtelen felszínre került volna a “mindenkinek csak megfelelni kell” érzés. Néha szükség van erre, hogy amikor szembepofozz, akkor összegezz. Észrevétlenül, ez a kijelentés lett a híd az erő és az erőtlen között; az ördög és angyalom közös nyelve. Az a kapcsolat, ami észrevétlenül alkot és tanít téged, az a legnagyobb kincs, a legvalósabb.
Augusztusban én ott nagyon megharagudtam. A pofonra, amit kaptam. Képletesen értve, de oltárit csattant. S most is csattant egy, egy mondat képében: Akármekkora is a lelkiismeret-furdalás, a másik attól még nem lép ki a saját bűnrészéből. Hibákat róhatok fel magamnak, bazi nagy falakat építhetek magam elé, ha róla van szó, s amikor ezt a falat felismerem, akkor csak még jobban megőrülhetek és kérdőre vonhatom magam, hogy mi a faszért vagyok ilyen, attól még, hogy én ezt csinálom saját magammal, a másikkal nem fog ez történni. A másik nem fog hirtelen 180 fokos fordulatot venni, és átelemezni az egészet önmagában, nem fogja hirtelen meglátni a tükröt, a körkörös történéseket sőt, nem fog konklúziót levonni a két eset között. Mindenki önmagaként és önmagának él, karöltve a többi emberrel: együtt lélegzünk, együtt lépünk, de a háttér teljesen más, és az életfeladatok sorrendje is.
Az a jó, amíg folyamatosan tanul az ember. Amíg folyamatosan él. Amíg folyamatosan megmutatja minden egyes mimikáját, érzelmét, hangját, erejét, mert amíg folyamatosan változnak a hangulatok, addig tudod, hogy nem viselsz álarcot, és ez megnyugtatásként tölt el. A pofonok helyreraknak. S a tudat, hogy hihetek. A levegő, az ismeretlen mosolyok, a jövőkép, a tervezések: magamat építem fel, hogy a világot megváltsam. Minden ember világot akar váltani, hogy embereket öleljen át. És miért ne lennénk képesek rá? Mármint, hányszor bebizonyosodott, hogyha átadtuk magunkat saját magunknak, ha azt mondtuk a belsőnknek, hogy csakazértis, akkor a levegőből megszületett azaz erő, amire szükségünk volt még, és olyanná változtunk, aki a csillagokat is le tudná hozni az égről, mert hirtelenjében minden sikerült. A határ a csillagos ég, bármi lehetséges, szokták mondani a nagyok, és valóban. Mint ahogy ott augusztusban lezáródott egy szakasz, hogy új kezdődhessen. Ahogy négy hónappal is lezáródott egy, és két hónappal ezelőtt is: ha tinikorunkban tudtuk, hogy a lezáródások szükségesek az élethez és egyáltalán nem kell velük törődni, mert hozzánk tartoznak, akkor most mégis mi változott meg? A gondolkodásunk. Idősebbek lettünk, akik néha azt játsszák, mennyire fiatalok is. Ezek a játszmák semmihez sem vezetnek, mert hisz emberi jogunk a felnövés. Kinőjük az embereket, a helyzeteket, a tetteket, a nevetéseket is, és minél megyünk előre az életben, annál jobban bizonytalanodunk el néhanap magunkban. A kulcsot keressük a kérdésekhez, az önbizalomhoz, a vágyakhoz, pedig igazából mindvégig a nyakunkban lóg.
A nyakunkban lóg.
Ahogy az is, hogy megmerünk-e nyílni teljesen ahhoz, hogy lássanak minket. Ahogy mi figyeljük a másikat, hogy már a szeméből is meglátjuk ki lehetne, hogy kicsoda ő, hogy mit követett el, a mindent, úgy a többieknek is van lehetősége hozzánk. És ha nem jön be? Rá se ránts, mert a kulcs mindvégig ott lóg a nyakunkban. Van, amikor az életet kis lépésekben kell mérni.
No, rájöttél már, hogy számodra mi a legfontosabb, ami a nyakadban lóg, mint egy kis kulcs önmagadhoz?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: