Minden kapcsolat alappillérje az önzőség?

Tényleg az önzőség az egyik működtető egy kapcsolatban? 

Legyen az párkapcsolati, baráti, testvéri, családi, egyéjszakás, bonyolult és egyéb kapcsolat, a kérdés mindegyiküknél adott: Amíg van bennünk önzőség, addig egymással is képesek vagyunk ellenni? Addig kell a másik, amíg ébren tart minket? A szó bármilyen értelmében. Az önzőség körbevesz minket: ott van a küzdelmeinkben, a harcainkban, a békéinkben, az egyensúlyban, a szeretetben, az ölelésben, a sírásban, az ordításban, a menekülésben, a kontroll nélküliségben, egyszerűen belénk van égetve, a bőre alatt hordozza mindenki. Negatív szóként nevelték belénk, de igazából, ha jobban belegondolunk, ez is egy olyan fogalom, ami élteti az embert, ahogy a félelem teszi. Minél jobbak szeretnénk lenni, így átugorjuk, versenyfutást futunk ezekkel a nagy szavakkal, amik úgy tűnik, egyre csak követnek minket, de amíg így teszünk, amíg egy felfokozott csakazértis hangulatba röpítenek minket, addig élünk és nem menekülünk a mélybe. És ez a lényeg. 

Meg persze az, hogy néha az őrületbe kergessen minket egy kapcsolatban felbukkanó önzőség. Amikor úgy érezzük, a másik igazából csak magával törődik, aztán idővel összehasonlítjuk magunkat vele, s rádöbbenünk, hogy mi kerültünk a megfelelési kényszer kelepcéjébe, aminek hatására magunkra kezdtünk el csak figyelni, mert belesüppedtünk abba, hogy megfeleljünk a tömegnek, és észre sem vettük, hogy elfelejtettünk tényleg látni is. A kapcsolatok, az emberek a világ legnagyobb tükrei a számunkra, mi pedig hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. Bár a felejtés nem is jó szó rá, inkább csak könnyebb beledugni a fejünket a valóságba, mint bele is gondolni tudatosan, mik vesznek minket körbe, miért is viselkedünk úgy ahogy, és miért is van az, hogy a másik ilyen amilyen. Könnyebb játszadoznunk, mint odaállni teljes mellszéllességgel a tömeg elé, hogy “igen, ez vagyok én, ha nem tetszik, nem én leszek az, aki beolvad”.  Bármit megtennénk, hogy ne maradjunk egyedül. Bármit. Akár bevalljuk, akár nem, mindenki megküzd ezzel, és aki egész végig a képedbe igyekezett tolni a valóságot, eleinte lenézzük és menekülünk tőle, utólag meg rájövünk, hogy igazából ő volt az egyetlen, aki mindent látott. Csak ahhoz már túl gyávák is vagyunk, hogy be is valljuk, így inkább úgy teszünk, mint akik lezárták az egészet, csak a jelen van: az a baj, hogy ezek az emberek észre sem veszik, hogy egy védőburokban élnek. Azt hiszik, mindent tudnak, hogy mindent megjártak már, a pokol legmélyét is, magukban azt mondják, “mit tud ez rólam? nem tud rólam semmit sem!”, ordítanak és feszültté válnak, s pont ezért élnek burokban egy olyan helyen, ahol igazából nincsenek biztonságban, de kilépni nem mernek, mert inkább egy rossz társaság, mint az egyedüllét. Minden áron tartozni valahová, ez a jeligéjük, s hogy bebizonyítsák mennyire így van, önmaguk hazugságát is elhiszik, hogy ez a tökéletes hely számukra. Az, aki tényleg megjárt mindent, csak mosolyog, ha azt mondják neki, hogy “nem tudsz semmit”. Aki már tényleg megjárt mindent, az tudja, hogy felesleges mindenkit meggyőzni, mindenkit maga köré gyűjteni. 

Minden ember magából indul ki. Amikor mennél, de azt hiszed a másik nem fogadna tárt karokkal, ne adj isten, mondanod kéne egy-két nagy kifejezést, akkor inkább megfutamodunk és azt mondjuk, jól vagyunk nélkülük is. És ez nem büszkeség, hanem ostoba kitartás a hamis énünk mellett, mert könnyebb a hazugságot választani a cenzúramentes élet helyett. 

De miért is lenne könnyebb? Mert mi választjuk? És? És akkor mi van? Miért olyan fájdalmas bevallani, ha valamit elbaltáztunk, ha hibát követtünk el? Miért olyan nehéz és frusztráló és idegen érzetű a másik oldalunkat is a nyilvánosság elé vinni? Miért olyan nehéz elhinni, hogy az a másik úgy szeret minket, ahogy vagyunk? Sehogyan másképpen. Miért olyan nehéz a valóság? 

Önzőség mögé bújunk, hogy barátokat, szerelmeket, családokat varázsoljunk magunknak. S önzően elfordulunk, ha újakat találtunk és a régi már nem kell. Elhiszünk minden teóriát, magyarázatot és halk szavakat, csakhogy ne kelljen meghallanunk az igazságot a másik ember szájából, mert akkor olybá’ tűnne, hogy mi is tudunk hibázni. 

Hagyj hívjam ide Müller Péter szavait egy kicsit. 
“Ha a szív szemével nézel, könyörtelenebbül belelátsz egy emberbe, mintha lelki röntgenképét néznéd, mert nemcsak azokat a démonait látod, melyekről tud, hanem azokat is, amelyekről fogalma sincs. És nemcsak azokat a hitványságokat látod meg benne, melyeket elkövetett, hanem azokat is, melyeket csak ezután készül elkövetni.
Ugyanakkor mindezt megbocsátod neki – mert szereted. 
Tudod, hogy mindaddig bukdácsol és hibát hibára halmoz, amíg föl nem ismeri azt, hogy kicsoda ő valójában.”  

Az önzőség egyszerre épít és rombol. Épít, mert magaddal törődsz, és rombol, mert az emberi kapcsolataidat hanyagolja. Az önzőségben nincs reális-látásmód, csak te vagy, s mindaz, ami körbevesz. Nem látsz semmit, csak élsz bele dúr a világba, nevetve, kacagva, táncot lejtve az utcán. Észre sem veszed, hogy nem figyelsz;hogy annyira elragadott a hév a tökéletes élet felé, hogy észre sem veszed, hogy nem figyelsz az életre igazán. 

“(…) Jézus előre megmondta, hogy Péter el fogja árulni őt, nem is egyszer, hanem háromszor. Mert látta, hogy olyan vacak ember, hogy két árulásból sem fog okulni, és harmadszor is csúnyán el fogja árulni őt. 
Mindezt megmondta előre – mert a “szív szemével” látta. 
Meglátta a hitványságát. Meglátta, hogy ez az ember annyira félti a bőrét (vagyis oly mértékig képtelen szeretni), hogy még azt is letagadja, hogy valaha ismerte őt. Ő a leggyávább, a leggyengébb. Még Júdás sem gyengeségből árulta el, hanem pénzért, s talán meggyőződésből is.
És mégis mit mondott Péternek Isten? 
“Te kőszikla vagy!” 
Ezt látja meg a gyávaság mögött: nem csak azt, aki valaha majd bátor lesz, azt, aki összeszedi magát, és hőssé nemesedik – többet: a Kősziklát! (…) Ránéz erre az ázott, nyavalyás, gyenge emberre, aki nemrég még sírva fakadt szégyenében, mint egy bűntudatos kisgyerek, ránéz erre a hitvány kis homokbuckára, és meglátja benne a Himaláját. Mert szereti. Vagyis a “szív szemével” látja. 
Az egyik szemünkkel látjuk, hogy a társunk éppen hol tart az életével. A másikkal, hogy kivé lehet. Sőt, hogy kivé KELL lennie. 
Az egyik szemünkkel látjuk, hogy az ember “gyarló” lény, vagy, ahogy Buddha mondta, egy “bélsárral töltött zsák” – a másik szemünkkel pedig – a szív szemével – látjuk, hogy Isten. Buddha azt mondta, hogy “mindnyájunknak Buddha-természete van.” 
Mert meglátta bennünk.” 

Amikor az önzőség kerül felszínre, el kezd irányítani minket, minden szép és csodálatos, a boldogság felett repülünk kettővel, de aztán jön egy pofon. Egy üresen tátongó pofon, és hirtelen ráébredünk, gondolkodni és elemezni kezdünk, hogy ez mind csak egy hamis körkép volt. A kényelmes énünket, a megfelelést választottunk ahelyett, hogy önmagunkat hagytuk volna álarc nélkül. És ez az önzőség. Amikor azt hiszük, amikor elhisszük, amikor élvezzük és észre sem vesszük, hogy éppen megfelelünk másoknak, nem pedig saját magunk vagyunk.