1.
Avagy mire is való egy kapcsolat?
A cipőfűző rosszul volt befűzve, a kabát nem volt begombolva, a sapka ferdén állt a fejeden, a kabát zsebéből kikandikált a telefon – cigarettás doboz kettőse, s míg vártál rám, mert hogy előbb érkeztél egy picivel, alig két perccel, rá is gyújtottál egy szálra. Körülötted emberek, az élet legforgalmasabb időszakát választottuk ki, mint általában, mondanád, s igazából csak annyi lenne a magyarázat, hogy mind a ketten jobban szeretjük, ha pörgés vesz körbe minket. Camelt szívsz, mert a nyáron rászoktattalak. Egyre kevesebbszer gyújtok rá, mert ha magadat nem is, de engem próbálsz a helyes irányba lökni. Pedig csak egy bók a részemről, hogy azt szeretném, ha minden cigarettás szünetet együtt töltenénk, olyan ez, mint amikor rám írsz merre vagyok, én megmondom a pontos GPS irányt a kávézóhoz, ahol éppen akkor dolgozom, s te fél óra múlva már ott is ülsz mellettem. Nem akarunk kimaradni egymás életéből ahhoz, hogy hiányozni kezdjünk. Az mindig veszélyes. Volt egyszer olyan is. Egy hónapot töltöttünk külön, Londonban voltál valami munka miatt, a mobilodat akkor az ördög művének tituláltad, ahol képesek téged lehallgatni, így el sem vitted magaddal, az internet meg alapból ki volt lőve. Se üzenet, se hívás, se videózás. Két külön világban voltunk, két hét után azt hittem, most fogok egy túl aggódós hadműveletet véghez vinni, de helyette csak piszkosul hiányozni kezdett a hangod, a ferde sapkád, a szád, ami a füstöt fújja ki miközben még akkor is beszélsz valamiről, aminek talán semmi értelme, mégis értelmet adsz neki, a tested, a lelked, a szívverésed a kávém mellé, a hajnal fél kettőkor palacsintázások a konyhádban, mind a ketten rossz alvók voltunk. Néha még vagyunk is. Nem bírtuk a lekvárosat, se a csokoládésat, ha nutella nem volt otthon, akkor bort töltöttünk bele, vagy éppen átraktuk a viccessütit palacsintába. Mindig kitaláltunk valamit, ami ha másokat nem is, de magunkat eléggé sokkolt. Játszottunk.
Egy hónap távolság után aztán megszoktam, már-már automatikusnak vettem,hogy elmész, vagy hogy én megyek el hosszabb, rövidebb utazásra. Persze biztos az is jót tett, hogy megszeretted a mobiltelefont; legalábbis rájöttél, hogyha az ördög műve is, akkor se fog pont a te életedre törni. Ismerkedtél vele, s akkor kiderült, mi egyből a közepébe ugrottunk bele. Nem volt kimondott első, második, harmadik, negyedik randink sőt, az első találkozásunkkor olyan kábultra sikerült magunkat tenni, hogy a bár előtt a padkán ülve, beszélgetve s dohányozva arra jutottunk, hogy nekünk járnunk kell egymással. Reggelre facebookon ott virított a kapcsolati státuszunk, mind a kettőnk bejelölve a másiknál, a kommentek kereszttüzében pedig inkább fogtunk egy üveg bort s jót nevettünk a hozzászólásokon. Emlékszem az egyik így szólt, “egészen természetes reakció, ezt vártam már régóta, hogy a két legrosszabb választás összejön.” Nem kapott lájkot, mindenki minket védett, őt oltották, mi meg csak nevettünk a teraszodon. Tényleg a legrosszabbak voltunk, s így együttes erővel lettünk a legjobbak.
Válogatás kazettát készítettél nekem fél év után, s elutaztunk Bécsbe. Három hetet töltöttünk ott, lassan olyan érzéssé vált az egész, mintha örökre odaköltöztünk volna, igen, azután lett itthon kimondva, hogy nekünk együtt kell laknunk. Mindent csak kimondtunk, semmi előzetes megtárgyalás: így működtünk. Bécsben szivárvány színű volt mindennap az ég, itthon meg a szürke és a piros váltotta egymást. Ugráltunk minden zebrán, átfutottunk a piroson, összeismerkedtünk a legkülönbözőbb társaságokkal, tényleg az egész olyan volt, mintha igazán, földöntúlian más földrészen élnénk, teljesen, a megszokottnál is szabadabbul. Ha most Rá azt mondom, hogy ő a jobbik részem, akkor te mégis ki voltál? Egymásnak voltunk a jobbik és rosszabb része, az ördög és angyal egy szerepben. Nem kellett más hozzánk ahhoz, hogy működjön. Emberek, személyiségek vettek körbe minket, de senki sem volt veszélyes ránk nézve, senkire nem tudtuk volna ráhúzni a harmadik szerepkört. Nem értik a szereposztásaimat, te meg az egyik nap, miután elmeséltem egy akkori történetet, rögvest azt mondtad, hogy “te kiscsaj, na látod, megtaláltad újra a jobbik részed.” Ki sem kell mondani semmit, úgyis tudjuk, miről van szó. Mintha valami áldás lenne ilyenkor a részedről, s áldásom a részedre, ha bármi történik teveled, lássuk be, rongyosra sikált káromkodós kapcsolat a miénk, mégis a legtisztább mind közül. Mindent csak kimondtunk, rögvest, azonnal és gyorsan, mint valami Isteni sugallat, hogy nekünk mindent együtt kell csinálni. Nem terveztünk, most sem terveztünk; nem is hiányzol, csak a tudat, hogy messzire került az árnyékom.
Nem erre való a kapcsolat? Akkor jönni tökéletesen ki egymással, amikor nem értjük egymást.
148.
Újra azon kaptad magad, mennyire elcseszett is vagyok, s
ilyenkor 180fokos fordulatot vesz a pillanat, a lélegzet számolása, az
el nem mondható, rosszul értelmezhető kis szavak, amik nélkül te
most nem lennél itt, én meg talán nem egy laptopba pötyögném mindezt,
miközben kávét iszom az új IKEA-s bögréből, barna színű, mint a szemed, s
kötelező, mint a lelked.
A háttérben Gabrielle Aplin énekli a kimondott,
kérlek, csak azt ne mondd, hogy szeretsz,
angol verzióját a kapcsolatunkra, a miénk sem működőképes, ha
működtetjük, inkább hagyni kell, s magát megleljük a semmiben.
Nem látjuk a nagy koncentrálásban a lényeget, a barátaiddal
ülsz a bár egyik asztalánál, beesek vidáman, elmész azonnal italért, és
csak két óra magaslatában jössz közénk vissza, a mód arra, hogy
senkinek se tűnjön fel a hiányod.
Ilyenkor azt hiszed, milyen csodálatos is nélküled, én meg elhiszem,
amit egykor nekem mondtak, „ne legyél hülye”.
Kommentek