1.
A csenddel mit kezdesz beszéd nélkül?
Ott ülsz mellettem, s mintha csak egy idegen lennél, nem értesz. Talán a kiömlött szavak hatására, már én sem értelek téged. Összezavarodunk abban, amiről azt hittük, az volt a helyes lépés: olyannyira egy tipikus sémára építjük fel a kapcsolatainkat, hogyha már egy kicsit eltér a normálistól, akkor üvöltünk és kifakadunk, s nem értjük, hogy a miénk miért nem tud egyszerű lenni és szokványos. Kérdezünk és türelmetlenek vagyunk, s ha nem kapunk vissza válaszokat és türelmet, akkor rögvest leírjuk egy cetlire, hogy “ennyi volt, eggyel kevesebb”. Ha pedig már megszületett ez a cetli, akkor bármit csinálhat a másik, már hidegen hagy minket: elraktározzuk magunkban, hogy majd a következő kapcsolatnál másmilyen lesz, hogy majd jobban vigyázunk, hogy majd jobban megbecsülnek minket, és le is zárjuk annyival, hogy ennek a kapcsolatnak valamiért itt kellett lezáródnia. Fél év múlva már nem is emlékszünk mi történt, de megkockáztatom, hogy két nap elteltével sem. Akartad, hogy beszélgessünk, a napok elteltével meg nem megoldásként telepedtek ránk a szavak súlyai, hanem szétválasztóként. Mindig megállít valami, ami tudatosságra és józan észre int. Nem fal, nem kerítés, nem védekezési mechanizmus, hanem valami észjáték a szívvel, félelem, hogy nehogy megint belezuhanjunk egy olyanba, ahonnan sosem lesz kivilágítva a kijárat felírat. Igen, már tisztán szembe merek fordulni a díszes kiírással: Félek. Rettegni és összerázkódni, mint a kocsonya valami olyantól, ami egykor erősen összeragasztott minket. Saccperkörülbelül ismét megjelent az a három és fél ember, akik néha a fejem fölé ülnek, s ilyenkor én nem magammal, hanem velük küzdök. Mint a jó-rossz, az ördög és angyal bennünk, akik mindig a vállunkon ülnek és próbálnak a számukra legtökéletesebb helyzet, döntés felé lökni minket; össze is vitatkoznak, harcolnak egymással, aztán a végére mindig születik egy nyertes, egy döntés. Ez a három alak veszedelmes irányítók, minden egyes másodpercben figyelni kell rájuk, mert ha előtérbe kerülnek, szem nem marad szárazon és az éjszakai élet miattuk nem unalmas. Olyankor meg jön a hallucinálás, levegő után kapkodás, halálfélelem, és a nincs-senki gondolatok, s rágyújtunk egy cigarettára, iszunk még egyet, hogy aztán nem szó szerint, de kiüvöltsük magunkból, ami éppen belénk szállt. Az, hogy mennyire hiszünk, még nem megoldás semmire sem: még hibázunk és néhol még az útról is lekanyarodunk a másik irányba, csakhogy bebizonyítsuk, nekünk arra is jó lesz. Újabb adag félelem, hogy a sorsot nem lehet megváltoztatni. Pedig dehogynem.
Veled a pokol tüzében jártam, és észre sem vettem, hogy ugyanezen az ismerős helyen ugrálok nagyon lelkesen megint. Az a legviccesebb az egészben, hogy te is és most is, mégis csak az egyik legszabadabb szakaszai vagytok az életemnek. Mintha ez ilyen törvényszerűség lenne, hogy a legkérdőjelesebb kapcsolat a legboldogabb is. Amire nincs bizonyos válasz, arra van pont szükséged az életedben, akármennyire is változik a véleményed ezzel kapcsolatban egy percen belül. A bizonytalanság az új talapzat a bizonyossághoz: amíg keresed a válaszokat, az összefüggéseket, tehát aktívan élsz, addig jól megvagy. De amint minden kérdőjel helyére pont kerül, megnyugszol egy ideig, aztán xy idő elteltével unatkozni kezdesz, monotonná válsz és vágyakozol valami kaland után, valami felkiáltó jel vagy kérdőjel után, ami ismét összekotyvasztja kicsit az addigi életedet. A csend az egyeseknek nem sima béke, hanem irritáló, vihar előtti szünet. A csend egyszerre lehet a megváltás, és az ördög legizgatóbb játékszere. Vannak üres, néma, higgadt percek, amikor magadra maradsz akár a buszon, a vonaton ülve vagy az utcán sétálva egy xy állomás felé, és akkor ezekben az üres, higgadt, magadra maradt, gondolkodni képes pillanatokban azon kapod magad, hogy lassan pánikroham ér, ha nem történik valami, ami kizökkent téged ebből. Annyira megszoktad már a pörgést, hogy nem tudsz mit kezdeni a hirtelen a semmiből rád zuhanó csöndességgel.
Ott ülsz mellettem, velem vagy, és mégis a két ellenkező irányba indulunk el. Az egyik véget ér azért, mert ezer év után bevillan vele kapcsolatban egy kifejezés, hogyha “még mindig nem bízol bennem, így nem várhatom el, hogy vigyázz rám”. Amikor, idő kell hozzá, de amikor végre, mint valami Isteni-sugallat kitisztázódik benned, hogy egy-egy illetőnek mi is volt a célja, a feladata, a tanítása, a működése a te kis saját életedben, akkor váratlanul minden összerakódik, akkor váratlanul könnyedén jön még bőven 2x után is a lezárás. A búcsú nem a szavakban és a kimondott megbocsátásban rejlik, hanem abban, hogy megtaláld azt az igazi, valós okot vele kapcsolatban, ami az egész addigi kapcsolatotokat képes megmagyarázni, mert így megérted, hogy miért is lett vége. Ha nem tudsz valamit megfogalmazni, akkor honnan is tudhatnád, mit akarsz?
Pár nappal később, ahogy a szavak hirtelen leírott lenyomatok lesznek, megszemélyesedik az eddig felgyülemlett személyek, események, gondolatok összessége, s résnyire nyílik egy kicsit az ajtó, hogy bepillantást nyerj abban, minden, de minden összefügg. Lassan halottak napja. Én az a személy vagyok, aki szeret, békét talál a temetőben sétálva, hogy aztán a dédnagymamája (nagymamám anyukája) sírjánál “kertészkedjen” egy kicsit, s elmondja azt a sok-sok mindent, ami történt vele. Nem csak ezen a napon, persze, hanem az év bármelyik napján, amikor éppen úgy van, de ezen a napon szerettem ezt a fajta már-már rituálémnak nevezett odamenést. S idén nem lehet már odamenni. Semmikor. Itt volt az utolsó pont az i-n, s ma ébredtem rá, hogy én ezt még mindig nem bocsátottam meg. Ami rossz. Mintha a ragaszkodást, a szeretetet akarnák kiirtaná belőlem, mintha ezek valami elburjánzott gyomok lennének. S bár Natinak igaza van, hogy akik már elmentek, azok bennünk élnek tovább, mégis valami ezzel véget ér. Mindig mindenben szükségem van egy biztosan kitapintható érzésre, dologra, tudatra, hogy tudjam, nem csak a levegőben van, hiszen ahogy a szó, a beszéd, úgy a súly nélküli dolgok is elszállnak és akkor nem marad semmi sem, csak egy fekete lyuk a szoba közepén.
Honnan tudnánk megállapítani, hogy kinek mit mondhatunk el? És hogy mikor? Bár a mikor kérdés sosem volt lényeges. De az, hogy kinek és mit? Ahogy érezzük, ami csalókán fejbe kólint néha minket, hogy “megtörtént, de buta vagy, nem kellett volna”, és akkor elszégyelled magad. Egy kivilágított teraszon vagy egy felfokozott nyüzsgésű, nagy társaságokkal teli helyen elkezdtek beszélni. Úgy tényleg. Mintha csak magatok lennétek. Mintha magától értetődő lenne, hogy a kezdetleges belső frusztráció és ideg hogyan oldódik fel természetes környezetté. Itt ülsz velem, várod, s most neked is megy, mégis pár nappal később csak azt veszem észre, mennyire távolodsz. Vagy csak én távolodom. Túl közelinek lenni azt jelenti, hogy nincs menekvés. A félelem csöndben köztünk jár, nagyvilági dámát játszik éppen az enyém, kinevet és cigarettázik, bort tölt magának és mindenkire kacsintgat. Sakkban tart. Félek, hogy már sosem vedlik át hétköznapivá.
#Péntek
A beszéd elszáll, az írás megmarad, mondom, és
ráírom az ablaküvegre, mennyire jó ez a kihágott
pillanat.
Felnézel, íriszeid mosolyognak, a villamos csenget,
a nénik pirosan kirúzsozott rúzzsal
türelmetlenül szállnak fel, s mi akkor
halványan összenevetünk a mindenségen.
Leszállunk, átölelsz, éppen felégetünk
mindent, hogy minden találkozásnál újrakezdjük, a
megérkezésnél meg egymásnak dobjuk a szavakat, csakhogy
ne kelljen a külvilágot figyelnünk.
Túlságosan körbevesznek minket, hogy
szabadok legyünk –
Mindig azok látnak minket teljes valónkban,
akik úgy csinálnak, mintha semlegesek lennénk.
Első leckém.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: