Rózsaszín köd, mindig-együtt érzés, ami igazából heti három alkalom, ha jól jön össze, és bármikor ki-ki hazamehet a saját lakásába, ha mégis történik valami. Nincs az egésznek bezártság érzete. De mi van akkor, amikor a két különálló lakás egy lakás lesz? Mi történik az összeköltözés után?
Mi nők általában sokkal előrébb járunk egy kapcsolatban, mint maga a másik fél, a hím. Bármit tesz is a férfi, ahhoz a cselekedetéhez igazítjuk rögvest az új célt, amit éppen el kell érnünk, szerintünk, az adott párkapcsolatban ahhoz, hogy új szintre léphessünk. Mindent kiszámítunk, mindent mérlegelünk, mindent jól kielemzünk a barátnőinkkel, de mégsem az egészet. A facebookon, ha párkapcsolatban vagy, akkor 96%-ban arról csekkolsz be, éppen milyen menő helyen vagytok, éppen milyen szerelmesen, éppen jajdejóminden. És a többi? Kirakjuk a kirakatba, jól bejelöljük egymást, hogy az új lakótársunk az xy, aki a párunk, a szerelmünk, végre összeköltöztünk hurrá; tényleg gratulációkra van az embereknek szüksége ahhoz, hogy jelenleg elégedett legyen az életével? Néha épp ezért mondunk igent. Néha csak nem is tudjuk, jó ötlet-e egyáltalán az összeköltözés, de annyira tol minket hátulról a tömeg, hogy úgy érezzük, muszáj igent mondanunk a kérdésre. Mosolygunk is hozzá, persze. Van egy mérce, amit mindenkinek be kéne tartania, és aki nem tartja be, az már egy hatalmas kérdőjelet kap a kávéja tetejére.
De.
Két hónap után, amikor egy fogkefe és egy póló-nadrág kombinációt már otthagytam “véletlenül” nálad, igen, direkt írtam zárójelben, hiszen te is tudod, hogy a nőknél sosincs semmi véletlenül, főleg akkor nem, ha a párkapcsolatról van szó. Szóval két hónap után egy pénteki estén kihagyva a nagy társasági életet, a lakóház tetejére vittél, ahol a lakásod is volt a negyedik emeleten. Az a tető amúgy is nyugodt volt és gyönyörű, meg igazából még most is az, hisz a tetők nem halnak csakúgy ki, de akkor egyszerűen még csodálatosabb volt. Illatozó virágok, egy asztal középen, ételek, bor, gyertyafény, gyertyák, hold és a csillagok majdnem, ha lettek volna, bár azért egyet-kettőt sikerült megtalálni, próbáltál villogni, hogy te aztán tudod, melyik a Lion, és észre sem vetted, hogy az éppen a göncölszekér. Sosem mondtam el a tévedésed. Sosem mondtad el a tévedéseink. Olyan volt az egész, mint egy romantikus filmbéli jelenet, amitől mindig is rosszul voltam. Neked valahogy ez is jól állt, és emlékszel, három évvel később épp ezért az énedért mondtam azt, hogy szakítsunk, mert ez nem elég. De ezt később, most most van. Megcsináltad, hogy csak a miénk legyen a tető. Jól éreztük magunkat; ettünk, ittunk, nevettünk, beszélgettünk, és miegymás, aztán hirtelen, feltetted a kérdést. Szép szavak közé csomagolva azt, hogy összeköltözöm-e veled. Ilyen remek helyszínen, ennyi bor után, és a sármos, csíbészes kisfiús tekinteted és mosolyod mellett, mi más lehetett volna a válasz, ha nem az, hogy “igen”? Na ugye. Igen lett, természetesen, két nappal később meg már segítettél pakolni. Hozzád, hozzánk. Nincs is annál mámorítóbb, mint amikor a fiú, a párod, a szerelmed abba a lakásba visz téged élni, ami egykor csak az övé volt, mint valami legénylakás. A legszebb jel, hogy feláldozza a menekülőútvonalát érted.
Rózsaszín köd, mendemondák, közös kávézások a közös lakásban, ami – változó -, de azért hetekig, hónapokig olyan mámoros érzést ad, hogy el sem hiszed, hogy ez így van, ahogy. Jó érzés ugyanott, ugyanazok a falak közt élni, főleg, amikor azt mondja, “mienk”. Talán olyan tökéletes, mint mikor először mutat be a barátainak, a haverjainak, az idegeneknek úgy, hogy “ő itt a barátnőm”. A családnak bemutatás igencsak nyomasztó; te megtetted, én meg lazán kiöntöttem a sót a nappali szőnyegére, hogy aztán ostoba, felesleges dolgokról csacsogjak, miközben ettünk és bort ittunk. Mindenhol. Ott is. Ijesztő az a tudat, hogy Te pedig már valakire főzöl, takarítasz, valakiért már létezel, és ez a valaki nem te vagy, hanem ti, és ő.
Tehát romantikusan feldíszítetted a tetőt, még táncoltunk is, pedig emlékszem, mennyire tagadtad, hogy te tudsz. Végigtangóztuk a három és fél évünket. Oké, mindig sietek, tény, de valahogy összemosódnak az idők, és jobban hangzik, ha az elejébe belekevered a véget, s a végbe a közepet. Minden összekapcsolódik egymással, te mondtad mindig, majd én is átvettem. Sok mindent mondtál, amit először grimaszolva fogadtam, aztán megszoktam, s most már el sem tudnám képzelni nélküle az életem.
Napok, hetek, hónapok teltek el ilyen békességben és csendben, majd hirtelen az egész idillinek tűnő helyzet elkezd szmogot árasztani magából. Nem az egészet, csupán éppen annyit, hogy már jöjjenek azok a dolgok, amik idegesíteni kezdenek a másikban, hogy már jöjjön az, hogy van pillanat, amikor besokallsz attól, hogy sosem lehetsz egyedül. Az összeköltözés velejárója, ugye. Egy pasi vagy túl rendetlen, vagy túl rendes, köztes megoldás nincsen. Ha túl rendes, akkor a tisztaságmánia az, ami az agyunkra megy. Ha túl rendetlen, akkor idővel az a fajta hanyagság őrjít meg minket nőket, amire csak a férfiak képesek. A szerteszéjjel hagyott cipők, a csészék, bögrék, tányérok mosatlanul hevernek a mosogatóban, és hullafáradtan is még azt kell csinálnod, miután természetesen, kaját készítettél. De a WC ülőkét mindkét típus nem hajtja vissza a dolguk elvégzése után.
Az étterembe vacsorázás életet ment.
– Már megint a konyhában cigarettázol?
– Mindjárt vége
– Inkább siessél már, éhen halok.
Összeköltözöl Vele, és hónapok múlva azon kapod magad, hogy mindig ott van. Hogy tényleg mindig ott van, sehová sem tudsz elbújni, hiszen lássuk be, az emberek igen jelentős része nem villában lakik, ahol mindenkinek külön házrésze van. Besokallsz, csajpartit tartasz gyorsan, igazából mindegy hová, csak otthonról el, és már az otthon szóra kiráz a hideg. Nem érted miért. Jönnek a belső kérdések: “hát nem szereted? Hát nem ezt akartad? Hát nem jó minden úgy, ahogy van? Hát nem…?” Pro és kontráztok is a csajokkal italok mellett az egyik beülős helyen, és csak azt veszed észre, hogy nevettek azon, mennyire elveszett vagy a felnőtt páros világban. Hazamész spiccesen, a szerelem vár, kérdőn néz rád, de végig hallgat, mikor jön ki belőled az a sok szófaszság, amit egész este a fejedbe raktak, ami egész egyszerűen beléd rakodott, majd miután befejezted, magához szorít és lefektet aludni. Reggel meg kávét készít meg reggelit és virágot a vázába. Ilyen. Kirohanások kellennek a nőknek, hogy rádöbbenjenek, milyen idióták is néha. Megszokni a szokhatatlant, ami mégis csak megszokható. Összeköltözöl Vele, hogy megismerd a saját határaidat, meg egy kicsit azt is, hogy vajon mennyire vagytok kompatibilisek egymással, mert hogyisne, akkor derül ki a yin meg a yang együttes kölcsönös hatásának harmóniája, amikor egy légtérben vagytok bezárva – képletesen -, jó sokáig. Nincs menekvés. Smink nélkül is láthat, te meg láthatod, ahogy egész nap boxerben hever a tévé előtt. Na jó nem, ez már házasság, ott még nem tartunk. Csomó minden felszínre kerül a közös lakásban, bensőségesebb lesz az egész, és ezt szó szerint, mindenre értve. Nem mindenkinek megy ennyire az együtt. Újabb fázis bele a közepébe, s az összeköltözés után a következő lépcső már tényleg a gyerek meg a házasság. Túl nevetséges… Igazából annyira mégsem.
És ez a kulcs. FELNŐTT, PÁROS világ. Számlák vannak, közös terek, gondolkodás, már nem lehetsz önző, már nem lehetsz gyerek, mert van ő, aki elvárja, hogy helyette is döntsél dolgokról. Mert két lehetőség közül dönthetsz, ha a férfitól kérsz valamit: 1) “xy mellett van, idehozod?” = tehát pontos leírás. 2) “ott van a konyhában” = megmondod a helyszínt, de nem kötsz ki semmiféle pontosságot. A férfi olyan, mint egy beprogramozott robot: csak azt látja, amikről szó volt, ő többre nem figyel. Kivétel a másik nő megnézése, ilyenkor csak nevess rá, és jegyezd meg, hogy “elég csinos, bejött, mi?” Minek komolyan venni az olyan dolgokat, amiket elüthetsz egy viccel is? Főleg, ha nem más mellett van, hanem melletted.
(…)
– Szeretlek.
Az összeköltözésnél a szeretlek szó már olyan természetes, mint az, hogy mindennap tiszta bugyit és alsóneműt húzol. Nem nagy cucc. Ahogy idővel semmi sem lesz nagy cucc. A nőn múlik minden, a férfi pedig megy. Ez nem lenéző, isten őrizzen! Csak valahogyan tény, a hímneműek is mondják (a fele): a nő dönt, nála van a a döntéshozás mindenről. Ha ő valamit nem akar, akkor nem lesz. Talán. Én nem tudom mennyire akartalak, most már jobban vágyom azokra a dolgokra, amik anno csakúgy megtörténtek; meg kell érni, belátom.
Mint a nappalink
Átfordultál a másik oldalra, reggel pedig a kávé ébresztett, a
szokásos rituálé, két csók, hosszú ölelés, elnyújtott pillanatok
– ha úgy van -,
Sorra vettem ki a szennyeskosárból a még tisztának látszó ruháidat, s te
csak nevettél, hogy hagyjam már, inkább menjek vissza, jó lesz
majd későbbre is a megterhelő házimunka.
Van, hogy néha a lustálkodás sokkal nagyobb bűn, mint a
tulipán a vázában, mit te vettél egyik nap a lenti boltban,
már nem is tudom miért,
“csak úgy”, mondanád, én meg
rágyújtanék egy szálra nevetve, a bizalom a leghűségesebb társ,
ma PR órán a kapcsolati kölcsönös bizalom is szóba jött,
óra végén meg egy SMS fogadott épp tőled,
“igyunk meg egy rozét”,
Miért kell mindig a kijelentő mondat.
Miért kell mindig az ex és a magára maradt lakás,
mi akkor még szerelem volt, már nem, most meg még inkább
feléje kacsintgatok, csak már minek.
Mint a nappalink, olyan messzinek tűnnünk hirtelen,
mégis néha visszajárunk csacsogni –
egymáshoz, pedig azt sem tudom,
most épp merre laksz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: