Csak hogy tudd, felmásztam mind a kétszázhuszonhat lépcsőfokon, na jó igazából nem számoltam meg, mert az egyik kezemmel a gurulós bőröndöt húztam, a másikkal pedig igyekeztem a telefon-kulcs-ásványvizes palack édes hármasát olyan szögben tartani egymás mellett, hogy egyik se essen le a földre, de öt emelet volt, lift nélkül. Mert miért is lenne lift, ugye, a filmekben sincsen lift, ha kockáztat az ember, és lássuk be, valamilyen szinten én akkor ott, eléggé kockáztattam. Épp akkor jöttem haza Rómából, féléves kint tartózkodásom alatt csak ötször sikerült beszélnünk, vagyis éppen messengeren pötyögni párat, s ebből az öt alkalomból csak kétszer mondtad, hogy ‘hiányzol, szeretlek’, oké háromszor, de igazából ez nem nagyon számít, mert a sárgaföld alá ittad magad részegségben, szerintem azt se tudva, éppen kinek vallasz szerelmet. Eléggé mókás dolog, hogy hazautazásom előtt két héttel csináltad ezt, mintha valami tudat alatti jelzés lenne, hogy inkább iszol, mert nem bírod a tényt, hogy újra visszajövök. Még jó hogy nem fogadtunk meg semmit sem, talán csak azt, hogy nem fogjuk megbántani egymást, ha úgy van, most esik le, hogy ez a legerősebb maradási okozat a világon. A görcsös megfelelés, a görcsös csakazértis, hogy ne legyen sérelem, hisz megígértük, megígértettük.
Ott a lépcsőházban, teljesen lihegve az ötödik emeleten, megállva és gyorsan ásványvizet töltve a belsőmbe, azon agyaltam hirtelen, hogy mi van akkor, ha az ajtó túloldalán már nem vár semmi, ha már senkinek sem lesz ott a cucca, csak az enyém. Mi van akkor, ha megbeszélés nélkül csakúgy kisétáltál a közös életünkből, és a tudtom nélkül már pár hete, hónapja szingli vagyok? Megráztam magam, kupak a palackra, kulcs a zárba, azonnal nyílt, két éve laktunk itt együtt, akkor sohasem sikerült ennyire egyszerűen és hamar kinyitnom az ajtót, emlékszem, mindig kinevettél, hogy hogyan is lehetek ennyire gyenge.
Beléptem, s az ajtót becsuktam magam mögött. Otthagyva a bőröndöt az előszobában, lassan és óvatosan befelé sétáltam, megnézve magamnak mindent. A nappalit, a kis amerikai konyhát, a két szobát, a fürdőszobát, a gardróbot. Minden ugyanúgy volt, ahogy elmentem innen félévvel ezelőtt. Még kupi sem volt, pedig baszki, egy hímnemű lényt hagytam itt, akitől talán megengedett lett volna, ha valamit másképp rak le, ha másképp rendezi be az addig megszokottat, ha üres csészéket, tányérokat hagy a mosogatóban vagy ha az ülőke a WC-n fel van rakva. De semmi. Mintha senki sem lakott volna itt az elmúlt időben. A gyomrom ekkor váratlanul rándult görcsbe, a sírás kerülgetett, nem is tudom miért, úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, megfulladok, ha most azonnal nem megyek ki, így a direkt utoljára hagyott teraszra léptem ki. Ott volt a kis asztalon a cigarettás doboz, az öngyújtó, és egy hamutál. Pont úgy, ahogy hagytam. A székre huppantam, estem le, pont olyan kontrollátlanul és elengedve, kizárva a külvilágot feelingesen, ahogy a kortárs tánc elején mindig mondták nekem. “Ne figyelj, legyél itt, engedd el magad, mit vársz, mitől félsz?’ Rágyújtottam. Aztán megint. Megint. Megint. És megint. Félig volt tele, a végére alig maradt benne bármi is, még az öngyújtót is az utolsó szállnál vagy negyedóráig nyomogattam, amíg végre sikerült tüzet csiholnom. Saját magamat nevettem ki, mert nem volt más itt, hogy megtegye helyettem. Láttam Olaszországban, hogy milyen nélküle az életem, hogy milyen e lakás nélkül az életem, hogy milyen a szabadság és mégis az elengedett tudat, hogy azért van valami, ami vár itthon, s ezek az érzések egész eddig kitartottak. Nem fogok hazudni, iszonyat jól éreztem magam, iszonyat jó volt nélküle is, talán mert tisztában voltam vele, hogy megvan. Most itt, otthon, a régen minden-itt-történt terasz helyszínen rám tört a magány és a szeretlek édes keveréke. Akarom, hogy várjon rám több tucat rózsa, hogy “isten hozott!” Át akarom élni a filmekben lévő túlságosan giccses jelenetet, hogy valaki vár rád mosolyogva a reptéren, majd meglát, és azt sem tudja, hogy öleljen és csókoljon. De itt mi is a biztos pont? Hogy minden úgy maradt, ahogy hagytam. Talán mert nem akart nélkülem itt lenni, vagy mert, és eléggé reálisabb, úgy érzékelte, ha így hagy mindent, akkor az azt fogja jelenteni nekem, hogy vége van, hogy talált jobbat, szebbet, okosabbat, szerethetőbbet, és ennyi volt, beszélni is felesleges róla. Végül is, részegen már felhívott szerelmet vallva a visszautazásom előtt két héttel. Miért pont akkor, előtte meg soha?
‘Megfullasztod az embereket magad körül,’ hallom pár ember szavait, akik egykor legjobb barátnak lettek felcímkézve, ‘a ragaszkodásoddal, a kérdésözöneiddel, az aggódásaiddal úgy, hogy igazából ezek az emberek sosem tudhatják, veled mi van, vagy mikor leszel éppen jelen a társaságukban, de neked olyan alapvető a szeretet, hogy megfullasztod a körülötted lévő embereket, és nem érted, hogy nem ők tűnnek el, hanem te.’
Talán. Újabb, utolsó száll cigaretta és bemegyek kipakolni, mondtam ezt akkor magamnak a teraszon ülve a faszékben, és észre sem vettem, hogy már nem is egymáson, nem is rá gondolok, hanem csak azzal, hogy velem mi lesz, hogy velem mi van. Az utolsó slukk megtörtént, a cigaretta leégett, a konyha pultnál meg egy cetli fogadd egy üveg boron.
“Kitakarítottam, hogy pihenhess. Sietek haza. Szeretlek, L.”
Csak álltam, s megindult a könnyzápor. Épp most búcsúztam el attól, aki a saját módján “Isten hozott” táblákkal üdvözölt; virág helyett borral és szeretlekkel, reptér helyett otthon. A közös otthonnak nevezett lakásban, és nem egy rideg, filmszerű érkezési váróteremben több tucat idegennel együtt. Mi van velem? Önzően nézek végig a világon, ha valami nem úgy megy, ahogy azt én elterveztem vagy megálmodtam? Önző módra kapcsolok csak azért, hogy ne fájjon annyira az elmúlás? Mi van, ha magamért sírok és nem miattunk? Nem megy a számra a szeretlek, egyszerűen csak érezni szeretném, hogy élünk, érezni a bőrillatát és az összekoccintott poharakat látni, tényleg látni, miközben a szeme alatt megbúvó kisfiút keresem. A “szexis” fővárosban szabad lettem, aki a szmogos, sznobos Budapesten elfelejtette, hogyan is törődnek vele az emberek. Felbontom az üveg bort, és iszom belőle. Még egyet. Még egyet. És még egyet. Eltűnik a lazaság, visszatér a káosz – csak már tudom, hogy ez az egész bennem van.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: