Néha csak elég, ha olvasol egy inspiráló ember szavait, aki talán sosem tudja majd meg, igazából mennyire is nagy hatással van rád, s az olvasás után elég, ha berakod az egyik új Lana Del Rey számot, ami tegnap még annyira idegen volt a számodra, most meg hirtelen, minden szavát magadon érzed. Néha csak elég, ha engeded. Ha engedsz mindent úgy,ahogy az lenni szeretne; van, hogy a ‘néha’ dolgokat a legnehezebb megtenni.
01.
Lehullott falevél a nyári tájon
A szemembe nézett, a Margitsziget egyik
elhagyatott, magányos szoborjánál éreztetve a
végzetet, s akkor én ott nagyon elhittem,
kell ő nekem.
Hamburgert ettünk a város közepén,
mólónak neveztük, faépületek, tó, természet,
Emlékszem, mennyire ránk ragadt a pillanat, mennyire
nem rohantunk sehová sem, akkor még nem kellettek a
Titok könyvek, a meditáció, a spiritualitás,
Akkor még pontosan tudtuk, ezek nélkül is
élvezni a jelent.
Ma már aggódom, ha éppen rosszkor csörög a telefon, vagy
épp nem veszed fel a harmadik csengetésre se,
Ma már nem utazunk sehová,
Ma már csak egy gyors menet jut a munkahelyi tetőn,
cigarettával a szánkban,
Ma már túl gyorsak vagyunk egymáshoz, és ma már csak
egy rózsa jelzi az asztalon nélküled, hogy még
kapcsolatban vagyunk.
Az ihlet vagy jön, vagy nem, mondanák az emberek. Aki ír, attól általában megkérdezik, hogy “na és, téged mi szokott inspirálni? Mikor tudsz alkotni?”, és akkor ezek az író-, vagy alkotó emberek néznek nagy szemekkel, vagy meg sem rendülve, kimondják az első gondolatukat, csak úgy spontán, ami épp eszükbe jut. Talán ez a legjobb megoldás. Az ihletet sosem fogod tudni irányítani, ahogy elmagyarázni sem. Az ihlet mindig a legkülönlegesebb pillanatban vág pofon, hogy figyelj rá, és te lehetsz bárhol, figyelned kell rá, különben ki tudja, milyen lesz a következő találkozó.
Az ihletet zenéhez, helyekhez, fogalmakhoz, érzésekhez, egyszóval emlékekhez, és emberekhez kötjük. Bármi kiválthat bárkiből bármit bármikor. Változik-e? Persze. A tartalma egészen biztosan. De mégis, mikor jön el az a pont, amikor már nem Ő lesz az inspirációforrásunk, hanem az a másik, aki csak éppen most lépett be a képbe, az életünk ajtaján? És egyáltalán miért kell mindig valaminek vagy valakinek a forrásunknak lennie, és miért nem vagyunk ebben elegek saját magunk számára mi magunk? Ha a táj az ihletadó, az más. Utazol, és megihlet. De az emberek! Az emberek azok mások. Egy bizonyos időben elhiszed, hogy minden, ami eszedbe jut, az miatta jut eszedbe, mert nélküle még levegőt sem tudnál venni, nemhogy kopogni a billentyűzeteden, mint egy őrült, hogy minél hamarabb megteljen betűkkel majd sorokkal a wordöd. S minden belső változást, minden le-fel üres járatot, írásképtelenséget, boldog pillanatot is hozzákötsz, és lassan ott tartasz, hogy már azt sem tudnád teljesen bizonyosan, 120%-san állítani, hogy TE magad mégis ki a Jahve vagy.
Az írás lelkileg szétszed, és összerak egyszerre. Nem egy könnyű gyaloggalopp sőt, többször járod meg a pokol legmélyebb tornácát, mint mások, és többször bizonyosodik be, hogy igazából cseszettül mazochista vagy, önző is, és aki igazából csak önmagában bízik meg, de… de mégsem cserélnéd el azt az érzést, amit nyújtanak neked a betűk, a leírt gondolatok, a kész cikk, novella, regény, vers. Mint egy jó pszichológus, csak ingyen van. Bár volt egyszer egy orvos, aki szerint az íróember egy fabatkát sem ér sőt, a szemében látni lehetett, a lekezelő viselkedésében, hogy mindenkit, aki bármit ír, legszívesebben elmegyógyintézetbe zárna. Túl nagyra becsülte önmagát ahhoz, hogy elhiggye, más is képes arra, amire ő, doktori diploma nélkül: vagy csak a belső frusztráltságát vetítette ki a többi emberre. Megesik az ilyen. Valamit látsz a másikban, ami nem szimpatikus valamiért, amiért igazából kerülnéd, mint valami pestist, és ez igazából csak annak a jele, hogy azzal a dologgal, önmagadban nem barátkoztál még meg. Ha az emberiség egy tükör, az írás még nagyobb. Látja, amit más nem lát. Látja, amit mi nem látunk. Nem hazudhatsz neki.
Ugye, mindenki átesett már az összeveszés-elmenés-megbocsátás örök fázisán? Amikor az egyik pillanatban még ölelitek a másikat ott a pályaudvaron, és rá pár nappal viszont már egymásnak estek, magatok sem tudjátok a végére, hogy miért, de egymásnak estek és úgy váltok el, hogy soha többé nem akartok hallani a másik félről. S pár hónapig, évekig nincs is semmi, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna, mintha nem is léteztetek volna egy közös térben. Majd félév után felkelsz, és minden emléked egy csettintésre visszatér. Üres leszel, tébolyodott, és kérdőjelekkel teli: mintha a félévvel ezelőtti incidens folytatódna azzal, hogy feldolgozd. Félév szünet után dolgozz is valamit, üzenik fentről az égiek, te pedig ha akarnál se tudnál máshová menni. Nem menekülsz, hanem felveszed a napszemüveget és belenézel a napba. A betűk minden sora halványul, majd erősödik, s azon kapod magad, hogy írsz, hogy újból írod azt a sok katyvaszt, ami a fejedben, a lelkedben, üres szívedben háborog. Leírod azt, amit nem tudsz megfogalmazni. Úgy változik minden, ahogy a word lapok egyre feketélednek. Úgy ismered meg magad egyre jobban, hogy közben bort iszol az ördöggel, és a tengerparton sétálsz az angyallal. A közepén aztán kicsit olyan érzésed lesz teljesen, totálisan, hogy Ő irányít téged még mindig, te csak az eszköz vagy: miatta van a belső énednek hangja, aki ír, aki alkot. Ismerős azaz érzés, amikor olyan, mintha másvalaki inspirálna téged? Mintha másvalaki szavai lennének, mintha az összes betű, ami lekerül a lapra olybá’ tűnne, mintha épp egy levelet írtál volna?
Talán tényleg úgy van.
Régebben nem kellett azon agyalni, hogy most mennyire vagyunk épp tudatosak vagy nem. Régebben csak éltünk, lélegeztünk, nevettünk, idegenek vállára dőltünk rá nevetve, a Hősök terén labdáztunk meg a SZIGETen Kispál koncertre várva, régebben annyira magától értetődő volt jónak, szabadnak, és önmagadnak lenni. Nem agyaltál semmit, csak mentél és csináltad, ahogy éppen megfogalmazodott benned. Nem azt nézted, hogy “miért”, hanem azt, hogy “miért ne?”. A test és a lélek magától, automatikusan volt egybe, nem csináltál semmit, csak voltál az, aki, azzal a fiatalos ártatlansággal, amit az idővel, láthatatlanul hagysz el.
Nagyon sokáig arra fogtam, aki mindvégig, a mai napig sokat jelent nekem. Ráfogtam mindent, mert mi ilyenek vagyunk, mi emberek, mindig bűnbakot keresünk a saját elcseszett bajainkra és viselkedéseinkre, pedig igazából csak szembe kéne néznünk a saját tükörképünkkel már az elejétől fogva. Mondjuk, ezért ajánlom mindenkinek, hogy írjon. “Írj, és utat találsz önmagadhoz!’ Szlogen is lehetne. Az írás PR-ja.
Bár a felétől a hála és a hibáztatás, ami inkább kérdőre vonás vette át a szerepet, ha eszembe jutott. Hálás voltam, amiért a mélybe rántott, mert így újjászülettem, megtalálva azt a saját hangot, ami az íráshoz tartozik, ami csak az enyém, de közben meg butaság az egész, mert ha jobban belegondolok, tudat alatt mindig megvolt, csak… igen. Hálás vagyok neki, hogy a tudatos életre tanított meg úgy, hogy ő nem tudatos. Évek óta megy a huzavona. Testvéri (rossz) viszony. Tudjátok, ha a vérszerinti családodat nem is választhatod meg, de a barátokból levő családodat igen. Beleválasztasz, de ez már csak ilyen. Kötelék.
S rájössz a végén, hogy valójában mindent az írást csinál, és az emberek csak a szófogadó bábúi, semmi többek, mégis… Szükség van az egységre.
És mindig kell-e valaki, aki tüzeli bennünk az ihletet? Igen.
És mindig ugyanaz a személy az? Nem. De a fővonal, ha megtalálod, ő mindig ott lesz.
És az ihlet mindig magától jön? Is-is. Igen. De hát az életben mi olyan mükődik, amit görcsösen akarunk?
Soha nem száll ki azaz ember az életedből, aki a legerősebben ott volt/van már benned –
mert szószerint beleírtad őt az életedbe.
S azt hiszem, pont ezért kell, hogy másvalaki(k) adják neked az ihletet;
mert így sosem felejted el, mi az a hajszálvékony vonal, ami elválasztja a kötődést a csalódástól.
Mondd ki.
02.
Te
Lehunyom a szemem, mindig ott leszel a
keleti pályaudvar érkezési tábla és a megvett szakaszjegy között,
a gyorsan elhaladó kocsisor, a pánikrohamot kapó útszakaszon, a
megígért ígéretben, a soha ki nem mondott szövetségben, ami
azt hiszem, csak egy szűnni nem akaró jelenet az Isteni Színjáték
harmadik fejezetéből, a kialvatlan földönmaradás a behallucinált
állapotban, mikor is a két üveg bor csak kísérő a
főattrakció mellett.
A legjobban tőled féltem, hogy mi lesz, ha már nem leszel, ki
fogja a szavakat a wordbe írni helyettem, ki fog állandóan
cseszegetni, lebutázni, felelőtlennek nevezni, vagy egyáltalán,
ki fogja a szeretetből alig két perc alatt elérni, hogy idegesen a
falhoz csapjam a telefont.
Nem hiszel nekem, hisz magadat látod, azt aki akkor voltál,
mikor én mentem el. Most te járod végig az utat, én
meg viszem az adott feladatom egy táskába beledugva:
“Mindenre képes vagy, ha odateszed magad,
hittel”.
Sz. –
a szó, amit csak áthúzva tudnék átnyújtani.
Mindig ihlet leszel bennem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: