Avagy mi történik akkor, amikor már vége, mégis benne maradsz –
tényleg jobb a lassú szenvedés, mint a magadra maradás?
Van az a lány, aki előre enged az ajtóban, és aki lesütött szemmel járja az utcákat, várja a tömegközlekedési járatokat, s közben arra gondol, hogy milyen más lenne mindez, valakinek az oldalán. Elméleti lány ő, aki túlságosan retteg a gyakorlattól, pedig megtehetné, ahogy lassan mindenegyes ember megteszi. Talán sokat csalódott már az életében, vagy talán még egyszer sem; mindkettőnek az a közös metszete, hogy így vagy úgy, de egy erős bázisú falat épített maga köré (már). De van, amikor ez a bázis nem ér semmit sem. Amikor hiába akarsz valamit megtenni, olyan érzés kerít hatalmába belülről, mintha valami belső (ön)lakó visszarántva, lehúzna a földre, ahol csak halszerűen tátogni tudsz mindenre és mindenkire. Amikor ez a lány bárkit meglát, hüvős marad és tartozkodó, mintha zavarban lenne attól a rengeteg erőtől és kavalkádtól, amit a különböző emberek hoztak be a légtérbe. Talán csak egy ufó lenne, mert nem érdekli a szerelem, a párkapcsolat, a gyakorlatba beleültetett ostoba elméletei?
Van ez a lány, és van a másik, aki viszont mindent úgy tesz meg ott és akkor, ahogy éppen a kedve és gondolata szottyan. Mert tudja, tisztában van vele, hogy az életet csak kölcsönbe kapta, hogy mindaz ami most az övé, az majd egy életben másvalakié lesz, hogy egyszerűen megfogalmazva: mindene megvan ahhoz, hogy igazából semmije se legyen. A kölcsön-szabályzat főalapelve ez. “Élvezd ki, ameddig te birtoklod, mert ki tudja, mit hoz a holnap”. Általában ő az a lány, aki a hosszantartó párkapcsolatokat messzire elkerüli, mert állítása szerint egyik férfi sem érdemli meg, másrészt pedig ő nem az a fajta, aki leköti magát. Az egyéjszakás kalandok a koktélok hadával minden harmadik este, igen, azaz ő világa.
S van a harmadik lány, aki inkább, bármiféle párkapcsolatba belemegy, csak ne legyen egy másodpercre sem egyedül. Társfüggőség. Szerelemfüggőség. Önmagának elkerülése-függőség. Lehet bármilyen egyszerű, bonyolult, ő belemegy; nem számít, mennyire szereti vagy nem szereti éppen az illetőt, ő megy és megfogja a kezét, hogy “itt vagyok, hahó, egy pár vagyunk mától!”, és ugye mondani sem kell, hogy buták lennének neki nemet mondani. Nem a ragadós fajta, hanem az okosan függő, aki nem mutatja, aki normálisan viselkedik, de aki bármikor leléphet, hogy egy másik kapcsolatba lépjen át. Talán ő nem szeret senkit, csak a tudatot, hogy vannak mellette és nincsen egyedül.
De miért is választaná valaki a lassú szenvedésű kapcsolatot ahelyett, hogy teljesen önmagára fókuszáljon addig, amíg majd jön valaki az életébe? Mi értelme egy nem igazi kapcsolatban lenni ahelyett, hogy igazán éljünk a lehetőségeinkkel és igazán megismerjük azt, aki MI vagyunk? Jóhát, párkapcsolatban is meg lehet ismerni, de eléggé csak az egyik oldalunkat: azt, amit mutatunk a párunknak, azt, amit a másik fél kivált belőlünk egy-egy viselkedése alkalmával. Ez meg igencsak változó, ugye? Lehet, hogy az egyiknél nem idegesít, a másiknál meg falra tudnánk mászni tőle. Nem mondhatjuk azt, hogy tökéletes harmóniában vagyunk önmagunkkal, ha még soha az életben nem voltunk önmagunkkal bezárva egy szobába (képletesen), mert mindvégig kapcsolatokról-kapcsolatokra szálltunk, mint a méhek a virágporok után. Minden érmének két oldala van.
Méhek vagyunk, a párkapcsolat pedig olyan, mint egy turmixgép. Amikor felrázzuk, bekapcsoljuk, úgy működik, mint egy álom, ami néha megáll, hogy szüneteljen és új üzemanyagot kapjon, de aztán van, hogy megadja magát, nem indul be többé és két választásunk akad: vagy megjavítjuk drága pénzért, vagy kidobjuk a lomtalanításon s befektetünk egy újba. Egy újnál mindig először a tökéletest keressük, két szempont alapján: jobb legyen, mint a régi, és tovább bírja, mint a régi. Egy szakítás után is vagyunk az egésszel, nem igaz? Természetesen azután csak, hogy jól kisírtuk magunkat egy rakat fagylalt mellett egy ócska romantikus (vígjáték) mellett, mindent lemérlegezve magunkba, hogy mégis hogyan lehetséges az, hogy a nagy szerelem idáig fajult. Aztán megrázzuk magunkat pár hét, hónap után, belevetjük magunkat az életbe, jön egy másik, és reméljük jobb lesz, mint a régi volt, aki sokáig bírja. A harmadik leányzó kategória ebben kivétel, hiszen neki lássuk be, a VALAKI számít, persze azért válogatós is, de inkább egy férfi, mint az egyedüllét. Az erős nők inkább magukhoz láncolják a kormányt, mintsem kitegyék magukat a csalódásoknak. De nem pont akkor fognak csalódni, ha mindig, minden körülmények között, maguknál tartják az irányitást? Honnan lehet tudni, hogy mi a biztonságosan jó módszer arra, hogy sose csapódj a falra fel? Sehonnan. Ebben még a bizalom meg a hit önmagad felé sem jelent biztosítékot: csupa mazochistaságból áll össze az élet. Néha van olyan, hogy a legnagyobb boldogságod a legnagyobb csalóka a Földön, mert van, amikor attól vagy a legboldogabb, ami / aki igazából másnak a menekülést jelentené.
Sokan azt írják, hogy “ne maradj egyedül, ha nem érzed jól magad”, “ismerd meg önmagad, hogy a másikat is megismerd”, “ne azért legyél kapcsolatban, mert mindenki kapcsolatban van, VAGY MERT MUSZÁJ kapcsolatban lenned”, és blabla. De a szenvedés egyrésze nem boldogság? A boldogsághoz nem tartozik a szenvedély, a szenvedés, a félelem, a csalódás, a miegymások? Félsz a csalódástól, leküzdöd a félelmet, szenvedélyesen imádod az éppen levő jelenedet, de néha van, hogy már szenvedsz is ettől, attól még nem leszel rossz, attól még boldog vagy! Ezért nincsenek negatív és pozítiv szavak. Ezért felesleges kategorizálni, mert a boldogság épp azért boldogság, hogy mindent, MINDENT magába foglaljon.
S lehet, hogy bármilyen kapcsolat jobb az egyedüllétnél, de mennyire éri meg, hogy közben kiüresedve állj abba beleszokva, hogy a monoton párkapcsolat jó, csak lehet, hogy te nem vagy elég ahhoz, hogy a másikat szeresd? Pedig nem is te vagy a hibás, ha a másikat nem szereted úgy, ahogy ő téged, de a sok-sok előítélet és önkritika arra irányul, hogy először mindig saját magadat hibáztasd. Miért? Miért baj az, ha kiszállsz egy kapcsolatból, mert már nem szereted? Akkora önzőség lenne, tényleg? Az nem nagyobb önzőség, ha maradsz és játszol a másikkal és közben lehet, hogy a másik fél is hagyja elmenni az Igazit maga mellett csak azért, mert melletted van?
Bár, minden egyes ember önző. Csak hogyan?
TOP 5 ÖNZŐSÉG
1. ha te nem is szereted szerelemmel, de megköveteled, hogy a párod igen. Érezni akarod, hogy szeretnek és ezért bármit megteszel.
2. sehova sem mehet nélküled, de te viszont kicsapod a hisztit, ha ő rója fel neked, hogy már megint másokkal voltál.
3. nem zárod le a kapcsolatot, amikor pedig már te is érzed, hogy ez nem jó nektek. aztán jön egy harmadik, és hirtelen sms-ben szakítasz vele.
4. mindenhol, mindig, mindenkivel, magadat helyezed előre.
5. hideg fejjel kihasználsz, és játszadozol mindenkivel. talán egy cseppnyi lelkiismeret-furdalás nélkül, hiszen “te megteheted”.
+1. azt adja, amit te nem.
TOP 5 INDOK, HOGY INKÁBB SZINGLI LEGYÉL, MINT EGY ELCSESZETT KAPCSOLATBAN
1. nem teszed tönkre senki életét.
2. ha egy rossz kapcsolatban vagy, az több energiádat veszi el, jobban és gyorsabban kiüresedsz belül, mintha épp egyedül lennél. a rossz mindig lehúzóbb.
3. szabad vagy és önálló. bulik, pasik / nők, és végre a barátokkal töltött idők visszajönnek.
4. több idő jut a jövődre, az álmaidra, amiket így tervvé tudsz varázsolni, ha eléggé bátor vagy hozzá.
5. ha önmagaddal rendbe jössz, bárkit megkaphatsz.
+1. kell egy pihenő mindenkinek, nem? amíg jön egy JOBB, ahol teljes összhangban vagy a másikkal.
TOP 5 BOLDOGSÁG
lehetne sorolni, (és van is mit, talán a következő poszt erről fog szólni) de most tudod, mondok egy nagyon nagy klisét, amit ha jobban belegondolsz, valóság:
Idővel, ahogy egyre jobban helyre kerülsz és tudatosan tudsz élni, a nap kisüt, a felhők kitisztulnak, és bár lesznek viharok, szélcsend, viták, elmenések, csalódások, nevetések, (…), mégis
csak rájössz, hogy mindenben ott van a boldogság. Hogy képes vagy mindig, mindenhol boldognak lenni. Álarcok nélkül. Párban és egyedül is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: