‘Most már zárd le az utakat, amik nem működnek. Itt az ideje. Vegyél búcsút, csukd be a kaput, dobd el a kulcsot, és adj hálát érte, de ne hagyd, hogy a szíved ott éljen, ahol neked rossz, ahol fáj, ahol egyedül vagy, ahol nem vagy boldog, mert abba idővel belehalsz. Vállald fel, hogy nem vagy boldog, és ne fogadd el, mert ennek nem kell így lennie. Biztosan van egy hely, ahol te is boldog lehetsz, ahol megvan minden ahhoz, hogy teljes életet élj, egészet, olyat, amiről mindenki álmodozik… Csak tudod, ahhoz fel kell vállalnod önmagad, és a legtöbb ember inkább összetöri a tükröt, hogy soha többet ne kelljen belenéznie, minthogy szembesüljön önmagával, azzal, hogy mire született. ‘
(Ellen DeGeneres)
Augusztus harmadikán kezdtem el ezt a bejegyzést írni. Az idézet és a kép volt csak meg; nem szerettem volna elfelejteni. Az élet úgy hozta, hogy egy percig sem engedett megállni, így a vázlatok közé csúszott ez az elkezdett írás, és most, augusztus tizenhatodikán találtam újra rá. Nem gondoltam rá, most pedig elolvasva DeGeneres sorait, ráébresztett arra, akár tudat alatt is, mégis magától értetődően, egyszerűen, hogy az egész elmúlt napokat ez az idézet hatotta át. Hogy pont erre készített fel, hogy erre tanított, hogy ezt mutatta meg, hogy így szelektáljam át megint az életemet. Mindig kell szelektálni: akár jól vagy éppen, vagy akár rosszul, de ahogy a kertedet gyomlálod, szépítgeted, úgy az életedre is rá kell szánnod az időt pár időközönként. Néha az emberek hajlamosak elfelejteni, vagy inkább erősen megfogni saját magukat, leszorítják a földre, kényszerítik önmagukat arra, hogy éljenek, hogy a jelenlét ragyogja be a mindennapjaikat, görcsösen igyekeznek élni, s mindezt miért? Mert nem akarnak szembenézni annyi mindennel, amire eleinte vagy felszínesen, felületesen azt szajkózzák, hogy “ez hülyeség, fúj”: önmagukat fújjolják le. Aztán egyszer muszáj belenézniük ténylegesen a kirakatjukba, s megrémülnek, rácsodálkoznak, hogy ők tényleg ilyenek. A tükörkép általában félelmetes szokott lenni, képletesen és valóságosan is értve. Azt hiszik, az élet viccel velük, hogy rosszul látnak, hogy rosszul érzik, aztán a végére mégis hozzászoknak az egész furcsasághoz. Idővel mindenhez hozzá lehet szokni sőt, elég hamar beleszoksz a megszokásba. Az elején két kézzel, lábbal tolod el magadtól, hogy a végére, amikor el kéne válnod tőle, hogy egy új addig még megszokást ismerj meg, már úgy ragaszkodsz a régihez, hogy foggal-körömmel harcolnál érte. Magadért nem harcolsz néhanap ennyire, mint a régi dolgokért. A változás szükséges, mondják, te pedig bólogatsz, az élet terepén, amikor szembejön veled az új, mégis fegyvert veszel elő, hogy neked aztán ne jöjjön semmi olyan, amit nem ismersz. Akkor se, ha már fáj.
Vajon miért vagyunk olyanban, olyannal, ami félelmet szűl bennünk? Vajon miért maradunk azzal, akivel saját magunkban érezzük már, hogy külön kell válni? Ennyire társfüggők lennénk? “Csak ember legyen körülöttünk, más nem számít”?
Elizabert Gilbert tedes videója jött most velem szembe. “Amit jobban szeretsz önmagadnál, azaz igaz otthonod.” Ha le is térsz az útról, ha el is hagyod, ha oda-visszalök téged a hullám, amíg nem találsz haza, addig nem leszel jól. Vagyis érezni fogod, hogy valami nincs rendben, mert a tudat alattid nem tudja megkülönböztetni, hogy mi a jó és mi a rossz, csupán azt érzi éppen, hogy az érzelmek megváltoztak.
Gilbert, az egész életét végigírta, végigírja. Azt hittem, csak én vagyok ilyen: hogy csak a betűk között érzem magamat igazán otthon, kiegyensúlyozva, boldogan, szabadon, megnyugodta, békében., fehéren. Sosem szabad hagyni, hogy leigázzanak, hogy elbizonytalanítson az, ha senki nem támogat, mert az a lényeg, hogy te mindig meglegyél. És mindig megvagy igazából, tudjátok, annyira nagy kincs ez a tudat és tudat alatti dolog: mindkettőben élsz, élned kell, mindkettőből mást merítesz, mindkettőből mást kapsz, mégis mindkettő saját magadhoz vezet hozzá. Fogják a kezed, mutatják az írányt. Az egyik csupán hippisebb, mint a másik, na és?
Dönts végre! Dönts, dönts, szortírozz. Mindig szortíroznunk kell, és megválnunk attól, amik lenyomnak, amit lenyomunk, amit kinőttünk, amire kicsik vagyunk, amit megtanultunk, amit megtanítottak. Miért maradnál olyan mellett, aki önző módon lelassít téged, akinek úgy látszik már nem kellesz az életébe, mert az élet szerint, új emberek szükségesek? Az emlékek mindig nálatok lesznek, nálad lesznek. Több? Lesz. Mindig lesz. De olyan ember, aki nem valós, miért is vegye el az oxigént előled? Olyan emberek, akik túl önzőek, akiknek túlságosan fontosabb az egójuk, mint az, hogy veled együtt legyenek boldogok, és oda-vissza támogassátok egymást minden érdek nélkül, minek is kellenek? Csak megnehezítik az életet. Csak menekülni fogsz, s akkor jön a hatalmas nagy félelem, és hirtelen mindentől félni kezdesz. Megéri? Megéri szorongóvá tenned magad csak azért, mert nem tudsz valamit vagy valakit otthagyni?
Mindig minden jókor jön. A tökéletes pillanatban már-már. S a legtöbbször olyanoknál telik be az a bizonyos pohár a számodra, ami néhány héttel, nappal, évvel, még bőségesen elfért. Olyan érdekes, hogy mennyire képesek vagyunk még ebben is változni. Szavakat, kérdéseket dobálunk a másik felé, csakhogy érezzük, mennyire érezz minket: van, amikor egy kapcsolatban a másikról való tudás semmit sem ér, mert az egész csak akkor működik, ha a felek érzik egymást. Ha érzik, hogy minden rendben van. A tudás becsap, az érzelem nem: ha igazán mélyről jön, és nem csak a kirakatban bámulod az összképet, akkor nem. Amikor hirtelen, hosszú hónapok után végre megjelenik a nagy bölcsesség, hogy: “te tehetsz bármit, megbocsáthattál saját magadnak, a másiknak is, próbálhatod új lapra helyezni az egészet, de amíg a másik nem bocsátott meg teljesen magának és neked, addig nem fog menni az új tiszta, fehér lap. Addig újból és újból elestek a pirosszőnyegen.” S amikor ez a belső hang ezzel a mondattal megszólal, az egész történet más világításba kapcsol át. Hirtelen megérted, hogy mennyire figyelj arra, amitől a legjobban féltél: a másik reakciójától.
A félelem jó, amíg kontrollálod. Én most, és mindig:
“Hazamegyek”.
Azt hiszem, megvan a szavam. “Hazamenni”. Élni tudatosan.
Lépjünk előre hármat, hogy nevetve nézz vissza, a sirályokra, a tengerre, a naplementére. A belső hang, a kismanó, okos jószág: ha hallgatsz rá, nagy baj nem történhet. Nehéz valakire hallgatni, ha megszoktad, hogy egészen pöttömkora óta csak Te vagy és senki más, de igazán megéri, mert olyankor az önmagadban levő hit olybá’ tűnik, mintha többszörösödne, és az azt jelenti, hogy hirtelen, a csillagokat is le tudnád hozni az égről. De ehhez tökéletes környezet kell.
Ti hol érzitek magatokat otthon? Mi fontosabb nektek a saját egótoknál?
12.
A Blaha és a Gellért-hegy viszonya
Mágnesként hordom magam után a szél
által kidobott csokoládéspapírokat,
Még te hagytad itt, hisz nem ezeket,
hanem a vonatjegyeket gyűjtötted, amiket
együtt vettünk.
Másnesként hordozom magamban az emléked,
a csokoládét nem is szeretted,
tudod, azért gyűjtőm a papírját, hogy
mindig emlékeztessem magamat arra,
mit meg nem tettél értem.
Tegnap a buszon mosolygós pár szállt fel a
Blahán,
olyanok voltak, mint mi –
a lány ette a csokoládét,
a fiú meg az ellenőrrel beszélgetett, miközben fogta a
a szőkeség derekát.
Hazafelé láttalak, hajnal félöt lehetett,
cigarettáztál és lelkesen magyaráztál valakinek valamit a telefonba,
én meg jól rágyújtottam, s
gyorsan hazarohantam, talán, hogy
biztosra menjek, nem minden
csokoládépapír a miénk.
Újat kaptam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: