A szeretet nem fáj.

(weheartit)

A szeretet nem fáj. Olyan embereket vonzzunk magunk köré, amilyenek mi is vagyunk. Akkor talán én is fájok. Akkor talán én is rosszul szeretek, bár ebben minden ötödik nap és három hónap után, így is-úgy is elbizonytalanodom. Amikor már azt hiszed, hogy “oké rendben van, most szeretek” vagy amikor azt gondolod, “most rendben vagyok”, egészen biztos, hogy rá pár perccel minden elkezd az ellenkező irányba menni. Mintha Jahve így mutatná meg, hogy “nem szabad boldognak lenni, hiszen abból nem tanulsz meg semmit, te gyerek!”

A szeretetből tényleg nem tanulunk semmit sem?

Önállóságot, kreatívitást, önismeretet, társismeretet, emberismeretet, türelmet, odaadást, kapni és adni képességet lehet tanulni a szeretetből. De amikor benne vagy, akkor ezek olyan távolinak tűnnek, mint a Hold a szobád ablakából.

Vagy talán még mindig nem tudok szeretni. És kimutatni. Egyensúly, persze, mindenben az egyensúlyra törekvés, de minek? Most úgy mi értelme az egésznek. Aztán meg ezek igazából mind költői túlzások. Költői túlzásokkal van tele a padlás. Az is az, hogy a szeretet nem fáj, közben meg belül lelkileg ez az egyetlen, ami képes igazán, őszintén szétszakítani. Minden klisé túlzás, aztán meg a legigazabbak a világon. Minden mű valósághű. “Nem akarok érezni” – költői túlzásunk, hirtelen felindulás, de nincs olyan, hogy nem érzünk, még ekkor is azt érezzük, hogy nem akarunk érezni. Mindig, mindig, mindig eltúlzunk mindent.

Kapcsolati sokszög a viharnegyedben.

Különféle kapcsolatok vannak, amik mégis csak tök hasonlók. Amit mondanak, amit tesznek, ahogy te érzed magad időközben, az mind-mind olyan, mint két egypetéjűiker, és te ilyenkor nem tudod, hogy mit vétettél. Nem a másikra haragszol, hanem magadra – hogy megint beleestél abba, ami régen tönkretett, mert hagytad, mert szeretted. Mazochista vagy. Mazochista vagy azokban, akiket magadhoz ölelsz. S hallgatod őket, egyenként vannak, más-más időben, mégis az ilyen pillanatokban mindig úgy érzed magad, mintha visszautaztál volna a múltba, hogy újra és újra átéld azt a pillanatot, ami mindig ismétlődik. Embereket vonzzunk be, csak kiket és mikor és hogyan?

A szeretet mindig elbizonytalanít, pedig azt szokták mondani, hogy “ne félj, nincs semmi baj, csak hagyd, hogy szeressenek”, de ha egy másodpercre, ha hónapokig, évekig hagyod, akkor van, hogy majd kiderül, egészen rosszul tetted s igencsak vak voltál a másik féllel. Általában akkor derül ki, ha egy ugyanolyan személyt kapsz az életedbe, mint az előző, akin végre sikerült túljutnod. Mintha visszakapnád a jókkal és rosszakkal együtt, csupán… és azt hiszem, ez a lényeg… csupán már te vagy valamivel bölcsebb. Mégha nem is tudod hirtelen kezelni az egészet, a tudat alattid megfog. Mindig megfog. Itt kezdődik a kapcsolatokból tanulás? A végére, a harmincadik ilyen kapcsolat után eljutunk arra a szintre, hogy megváltozik, és nem fog fájni? De addig? Néha csak nem elég az a belső mondat, hogy “szereted”, “tanulsz belőle”, “a tiétek”. Néha csak semmi sem elég ahhoz, hogy maradj. Néha az a legnagyobb szerencse, hogy van valami belső kényszer, inger, hang, bábú, ami nem enged elmenni. Mazochista módon vagy hálás érte.

Megtanulni a szeretetet. Megtanulni a szeretetet önmagadban, hogy aztán tényleg a legtisztább módon tud tovább adni. Hiszen olyanok a többiek, amilyen te is vagy. Az egész emberiség egy tükör. Az egész emberiségnek egy tükör vagy. Négy éve ez az egyetlen, örökérvényű mantrám.

napi kérdés:
Milyen kapcsolatok vesznek most körbe?
S mit veszel észre: jobban, okosabban, felnőttesebben, türelmesebben veszed ki magad a mostani kapcsolatból a részed, vagy maradtál ugyanolyan, mint az előző kapcsolataidban?
Mit teszel meg azért, hogy szeress? Mennyit teszel meg a szeretetért?

Drótkerítés

Felméred a terepet, s
szavakat suttogsz bele a félhomályba, mégha
értenéd a fel-le tünedező határt, mégha
értenéd a végszókat, a leejtett papírgalacsint, a kigyózó sort az M betűknél, de
nézd!
Már megint az első éjszakain jutnak eszembe a gondolatok, s
már megint ez a busz az, ahol
századszorra is eszembe jutsz.
Egyformák vagytok,
bennem.
 
Vajon mennyire rosszabb, hogy
nem ragad magával, s az este
dejavu érzetével fűszerezve olybá’ tűnnünk, mint valami kicenzúrált elnyomás –
Miért kell fájnia a szeretetnek, ha
szeretve van a minden.
Tükörszempárok vagytok,
velem.

Csak ne lenne ugyanaz.