(photo: weheartit)
Milyen… ? avagy ki mondja meg, mit kéne jobban csinálnunk?
Az ég szürke és csillagos, félhold van. A telefon repülőüzemmódban a táskában, a buszt várod. Körülötted hébe-hóba elsétáló emberek, mögötted beszélők, vagy úgyszintén egyedülálló emberilények a járműre várakozva. A szokásostól eltérően, a város maga az élet: itt maga az élet van. Rohanó, szemet kápráztató, villogó autók, a másik irányba elmenő tömegközlekedési járművek, taxik fényei. Olyan természetes a káosz. Olyan természetesek vagyunk mi mindannyian. Olyan hihetetlen, hogy ez ami most nincs, mégis milyen boldogságot nyújt; talán mindkettőnknek.
A kölcsönös huzavona, adok-kapok, előre kettőt, vissza négyet, mert éppen úgy gondoljuk, a másik a soros az előremenetelben. De mégis ki mondja meg, kinek kell éppen jönnie? Mégis ki mondja meg, éppen ki a a hibás, a bűnős, a rosszakaró, a jóakaró, a szerencsés, a szerelmes, az ellenségeskedő, a vezér, az áldozat? Mégis kinek áll jogában listákat írni, és kategoriákba csomagolni az embereket?
Kilenckor még világos van, s hajnal félnégykor már világosodik. A köztes térben pedig mentjük a menthetőt: talán a lelkünket, talán az életünket, talán a kipróbált bogozható kapcsolatainkat, a családi vitákat, a szabadságot, a függetlenséget, a tartozni akarást valahová, a teendőket, a mindent.
A köztes térben játszadozunk mi is. Ott játszódik a színház a valóságban, valós szereplők, helyszínek, és valós cselekedetek és érzelmek közt. Mindennap hat és félóránk van törődni, ápolni, gondolkodni, hogy vajon milyen a másik, hogy van, és éppen hogyan is állunk vele. Hat és félóra a 24ből. Igazán körülbelül, reálisan, hat és félóránk jut a többi emberre. A családra, a barátainkra, a szeretőnkre, a szomszédainkra, a gyerekeinkre, a férjre, a szerelemre, az ellenségünkre, az ismeretlenekre, az ismerősökre, mindenki, kivétel önmagunkra, hogy aztán majd a hátralévő tizenhét és félórába besűrítsük valahogy magunkat is, mármint az én-időt. Csak ennyi. Mégis elégnek tűnik, kisebb-nagyobb lélekkiszakadásokkal, szünetekkel, és hullámvasútokkal fűszerezve meg az életet, de elégnek tűnik az idő. Elégnek kell tűnnie. “Hova rohansz?”, kérdezted tőlem mindig, és olyanokat is mondtál, hogy mindent túlagyalok, hogy csak sodrodjak az árral és semmit ne vegyek túlkomolyan. A másik pillanatban pedig épp az volt a baj, ha éppen nem vettem túlkomolyan valamit. Most már te sem sodrodsz. Kontroll alatt tartjuk magunkat, öntudatba lelő lények. Valaki ma azt mondta, hogy “mérleg vagyok, nem tudok dönteni!” Én meg hirtelen grimaszt vágtam, hogy dehogynem! Aztán azzal magyaráztam, hogy a mérlegek mérlegelnek, s hirtelen kezdtem elbizonytalanodni a döntési képességünkben. Vajon tényleg nem tudunk? Vagyis tudunk, csak nehezen? Pár emlék feltámadt. Döntés és szeretet. Amikor túlságosan közel kerül hozzád valaki, és egyik nap azon kapod magad, hogy őkörülötte forognak a gondolataid, hogy vajon miért nem írt még, hogy vajon mi lehet vele, és mi legyen, és levegőt is elfelejtesz venni, a világ pedig mozog tovább, mégis csak Ő létezik, s ekkor amikor ez tudatosul benned, hátralépsz. Vészcsengő megszólal: “valaki fontosabb önmagunknál, vigyázz!” S akkor dönteni akarsz, a végén pedig úgyis hátralépsz. Hirtelen ő mindent jobban tud nálunk, fejethajtunk akarva-akaratlanul, őt kérdezzük ki mit csináljunk, aztán meg mégis azt mondjuk, milyen szabadok is vagyunk. Függőség. Káosz. A vége mindig tudatra ébredés. A kapcsolat túléli? Min múlik? Az ego mindig erősebb lesz, mindenféle érzelemnél.
S mégis mindig csak te tudhatod a helyes lépést. Mégha szar is. Mert miért nem engedsz szeretni? Miért nem engeded, hogy megkapaszkodj végleg a kirakaton kívül? Szeretés, és mégsem. Amikor úgy érzed kimutatod az érzelmeidet, akkor a másik hirtelen kiböki, hogy “nálad sosem tudni mit érzel”. Azt felejtik el, hogy nem is tudni kell az ilyesmit, hanem érezni.
Az emberek csak elbizonytalanítják a másik embert az önmagukba vetett hitükben. Ezért feleljünk meg nekik? Hogy aztán örökösen marcangoljuk magunkat miattuk a két útszakasz közt? Hat és félóra, hogy rendbeszedjük az egyensúlyt. Mérleg szokás, de mégis a végén kiderül, hogy minden ember ugyanerre vágyik: a szélsőségeket egy irányba tolni.
napi kérdések:
Mivel mutatod ki, ha szeretsz valakit?
Számodra mit jelent a szeretet, és a szerelem?
Mitől félsz?
Ki az a személy jelenleg, aki aktívan az életedben van, és az életedet is rábíznád? Mondd el neki. Mutasd ki. Öleld meg.
napi cetli:
Van egy olyan mondásunk, hogy: “ha ő kútba ugrik, akkor te is a kútba ugrasz utána”? Többféleképpen értelmezhető. De most vegyük azt, ami a témához illeszthető: kútba ugrasz-e azután, akit mindennél jobban szeretsz. S ha igen, miért? Tudod, ha valakiért bármit megtennénk, akkor eleve nem engedjük, hogy ő a kútba ugorjon. De ha ugrik, akkor titokban kötelet kötünk a derekára, hogy ne sérüljön meg a zuhanás végén, mi pedig a kötelet fent tartjuk. Nem kell tönkremennünk abba, ha ragaszkodunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: