(weheartit)
A száj néha nem jár. Elnémul és figyelővé teszi a szemet. “A néma gyereknek anyja sem érti a szavát”, mégis többet mondd el egy csend, egy hallgatás, mint egy barokkos-körmondat. Mint ahogy az is, ha valami nem sikerül, de rögvest utána kapsz egy olyan hírt, ami viszont igen. Már lassan több, mint ötéve hiszek abban, hogy a dolgok néhanap nem azért nem váltanak zöldre, mert túlbéna vagyok, (persze, azért sokszor mondom ezt lesújtóan magamnak, ha úgy van), hanem azért, mert egyszerűen nem az én utam. Akármekkora álmom is. Az álmokat Jahve tudja csak felülbírálni, és igen, szeretetteltelien, mégis erősen meg is teszi, hogy a másik irányba fordít.
Csak élnem kell vele. Csak élnem.
S ez a legnehezebb. Élni vele, és belül tudni, hogy emellett ott vannak az égi emberek, és várnak rám kitárt karokkal, boldogan mosolyogva. Olyan egyszerű lenne, legalábbis egyszerűbb, feléjük sétálni, mint néhanap azt követni, amit a fejünkbe veszünk. Azt hiszem, ez a legfélelmetesebb: tudni azt, hogy van egy út, amiről mindent megkapsz, megkaphatsz, és neked csak annyi a dolgod, hogy elhiszed és elindulsz ezen az úton a jelek felé, a lehető legalázatosabban. Nincs más dolgod, csak sétálni, és tenni, amit éppen kell.
Az ember szereti irányítani, kézben tartani az életét. S ezt még Jahvenak, Istennek, Allahnak, Buddhának sem engedi meg, hogy csak és kizárólag ő legyen az, aki megmondja a tutit. Pedig nem Ő lenne, vagyis nem csak, hisz a fent ülő öregúr olyan lenne, mint egy fönők, vagy mint egy karmester, aki rajtunk vezényelne egy szép dalt. Az enyémen Chopint játsszana. Van benne valami megnyugtató erőnlét, ami önkívületben esve maga a megtestesült káromkodás a homokos tengerparton, napszemövegben, sangriával, és nevetésekkel a háttérben. A mindennek a semmije, a semminek a mindene. Mégis inkább nyugtat, mint nem.
Tudod, mennyit ér a gondolat, ha kimondatlan marad? S vajon mennyit ér a tett, amiben nem hiszel?
Vagy az, ha nem érzed legbelül, hogy másoknak szüksége van rád? Ha csak úgy érzed, élsz, mész, lélegzel, de igazából semmihez nem köthető, igazából mindenki el lenne nélküled. Már kapaszkodni sem próbálsz, a két perces hangulatingadozás váltása visszatérő folyamat lesz, és kényelmesen befoglalta a kávéivás helyére magát, és önmagadat sem érted, honnan ez az erő az ingadozásra. Talán, lehet, ki tudja. De…
Visszatérés a gondolatok felé.
Miért van az, hogy nehezen lépünk afelé, ami felől jeleket kapunk? Jeleket, amik azt mutatják, arra kell mennünk. Pár lépés választ el minket az egyszerű élettől, a minden-simán-megy élettől, de mi folyamatosan a zajosabb és bonyolultabb és lezárt szakaszok mellett tesszük le a voksunkat. Miért?
Mert szükségünk van érezni, hogy pótolhatatlanak vagyunk. Mert szükségünk van arra, hogy a tudatunk 3%-ban higgyük, mi irányítjuk az életünket. Szükségünk van arra, ami ellen általában menekülünk.
Ami nem jön össze? Oka van. Még, ha irtó nehéz, bevallani ezt: csak jót akarnak nekünk, tehát lehet úgyis játszani, hogy mindenhez álljunk hüvősen és ridegen, mert ha nagyon szeretnénk valamit, de Jahve úgy gondolja meg kell tőle valamiért védenie minket, akkor nem fog sikerülni. Ha meg a végén csakazértis elmegyünk, megcsináljuk, akkor utólag, olyan 94%-ban kiderül, hogy Jahvenak igaza volt, mi pedig újra elkövettünk egy hibát, mert túl őnfejűek vagyunk. Játszhatunk így is: csak mégis mi értelme lenne? Csalódsz, csalódnak benned, kudarcot vallasz, kudarcot kapsz, nem értenek és te sem értesz másokat, hibázol, hibáztatnak, és megannyi minden. Szerethetsz valamit, ami nem teljesül be. Szerethetsz valakit, aki nem lesz a tiéd. Az élet rendje.
Csak meg kell tanulni, az élettel együtt játszani. Hogy ne csapkodd minden másodpercben a fejed az asztalba, hiszen egyrészt drága az orvosi ellátás, másrészt pedig csak önmagadat hergeled fel önmagadra. Az élet szép – csak mint mindennek, neki is vannak játékszabályai. Tanulsz és tanítanak.
Az, hogy a gondolataink közé jön valami, ami figyelmeztet minket, hogy a másik irányba forduljunk el és ne ott folytassuk tovább, ahol éppen állunk, rémisztő tud lenni. Miért? Mert érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Általában minden baj: ha egyedül vagyunk, ha társaságban vagyunk, ha szeretnek, ha nem szeretnek, ha nevetünk, ha sírunk, ha esik, ha süt a nap, ha átölelnek, ha ellöknek, ha táncolsz, ha állsz és nézel. Döntsd el, mit szeretnél. Aztán a helyes út csak úgy ossza magából a jeleket, neked pedig csak hinned kell magadban, hogy VAN, amire tökéletes vagy.
Néha menni kell a fejünk után: csak tudnunk kell, mikor mehetünk, és mikor nem. Érezd.
Azt hiszem, én most nem mehetek. Stoptábla. Túl nagy a kontraszt. Mérlegelj.
És te?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: