Egyre többször használó szavak I. : Lélek, társ – Lelkitárs?

– forrás: weheartit –

Lelkitársak:
Valóság, vagy kínzó rögeszme?

 Tagadjuk, mégis keressük. Mintha belénk lenne kódolva az, hogy a másik felünket meg kell találnunk. Ez lenne az Éva-Ádám szindróma? Megnyugtató már a tudat, hogy van valaki, aki csak ránk vár, s mi pedig rá? Mégis miért? Azt mutatjuk a tisztelt publikum előtt, hogy mennyire függetlenek vagyunk, akik egyedül is tök jól megállnak a saját lábukon sőt, de aztán a végére kiderül, hogy tudat alatt mindenki vágyik a végső boldogságra egy másik ember mellett. Aki a legjobban tagad, az vágyik rá a legjobban. Mennyire klisé, igaz? Mennyire igazak a klisék, ugye?

De mit is takar magában pontosan ez a fogalom, hogy “lelkitárs“? S mik általában a legfőbb hozzávalói?

Azt szokták mondani, hogy a lelkitárs olyan, mint mi. Ebből következik, hogy csak akkor fog megjelenni, ha mi magunk teljesen tisztában vagyunk saját magunkkal, tehát az önismeretünk triplán csillagos ötös, de legalább olyan (váratlan) ötös, mint az én közgáz vizsgám. Úgy nem fog menni, ha mutatsz egy képet magadról a többi embernek, s idővel annyira jó színésznővé válsz, hogy saját magad is elhiszed, hogy ez a valóság, nem-nem, ez így nem fog müködni. Miért nem? Mert így, álarcosan, kirakatosan kirakjuk magunkat, önmagunk játékát is valóságnak feltűntetve, és erre rá jön egy srác / lány, akire azt hisszük, hogy a másik felünk, a lelkitársunk, de aztán idővel kiderül, hogy mégsem, mert “úristen, változunk”. Ilyenkor nem vele van a legnagyobb probléma, és lássuk be, könnyen arra az álláspontra jutunk, könnyű beesni abba a csapdába, hogy a másik a sokkal hibásabb, és miért essünk bele? Mert nincs olyan önismeretünk, ami tisztább a fehér falnál.  Címkézünk mindent és mindenkit már az első pillanattól fogva, s nem érdekel minket, hogy igaz-e vagy sem: címkézünk, mert úgy valljuk, hogy megtehetjük, ha a másik is megteszi ezt velünk, viszont nem tudjuk, hogy tényleg ezt teszik-e a többiek is, csupán önmagunkból indulunk ki. És épp ez a (nagyon klisés) lényeg: Azt kapod a másiktól, amit te is adsz. Olyan a másik, amilyen te is vagy. Tükrök vagyunk egymásnak. Bárkire ránézel, önmagadat vetíted ki, önmagadat látod. Ezért van az, hogy azt mondják: “Ha kedvességet szeretnél kapni, neked is kedvesnek kell lenned. Ne várj el olyat a másiktól, amit te nem csinálsz meg.”

A legfőbb hozzávaló talán az, hogy _olyan, mintha tükörbe néznénk. Épp ezért szoktak a legnagyobb, legvéremenőbb viták is lenni, de alapjáratban igen, olyan, mintha tükörbe néznénk. És lehet, hogy így is van? De az még egyáltalán nem indok, hogy befejezitek egymás mondatát… és? Ennél azért több kell.

Hányszor volt olyan, hogy azt hitted, megtaláltad a másik feled? És hányszor derült ki, hogy mégsem? Vajon miért: Mi nem jött össze? Mit nem csináltál jól, mit nem csináltatok jól? Nem volt elég a szerelem? Nem volt elég a bizalom? Tűz és víz?
Ez mind semmit sem ér. Vagyis valamit persze, de nem ezek a kérdések adják meg egy kapcsolat alapi lényegét, hanem az, hogy Mi mennyire is vagyunk Önmagunk. Mert, ha a megjátszott énünk kompatibilis a másik féllel, akkor mi van? Ideig-óráig, talán évekig elszambázhatunk így abban a kapcsolatban, de a végére úgyis kiderül, hogy valami bizony nem kóser. S akkor lépünk. Jobb esetben. Mert van, amikor belül tudjuk, érezzük, mennünk kell innen, végett vetni az egésznek, de egyszerűen az önző énünk, aki nem akar egyedül maradni, meggátol minket a szakításban. Ez olyan, hogy tudjuk, hogy egy házasság, kapcsolat válással is végződhet, különéléssel, és megannyi problémával, de átsíklunk felette, mert boldogok akarunk lenni valaki mellett. Annyira akarjuk a másikat, hogy VALAKIK legyünk, hogy minden negatívat elfelejtünk.

Ilyen dolog a lelkitárs fogalma is. Így egy kínzó rögeszme a fejekben, amit ha ennyire görcsösen akarunk, nem fog elénk sétálni. Most őszintén, gondoljatok csak bele, valaha sikerültek azok a dolgok, amiket görcsösen akartatok? Nem. Egyszerűen csak önmagadat szeresd ahhoz, hogy a másikat is szeretni tud. És akkor nem rögeszme lesz, hanem valóság.

A pasikat meg alapból nem lehet megfogni úgy, hogy görcsölsz, hogy látják rajtad, mennyire akarsz már egy párkapcsolatot. Sután fognak rád nézni, és menekülni, hogy “úristen, mit akar”. Ahogy a nők is messzire elkerülik a nagyon nyomolós hímneműeket. Fair-play. Csak néha lásd meg azt, ami magadban van, és hidd el, hogy a másik sem akar nagyon másmilyet.

És a barátságban létezik lelkitárs?

Egészen biztosan. Kicsit könnyebb a helyzet, mint egy párkapcsolatban, hiszen a barátság elkezdése nem okozz bennünk feszültséget, szorongást, és nem készülünk a baráti találkozónkra háromórákat, hogy a legjobb formánkat adjuk. Valahogy olyan egyszerű minden. Ő is olyan, mint mi, mi is olyanunk vagyunk, mint ő. Semmi gátlás, csak szavak és nevetések.

S ez lenne a párkapcsolati-lelkitárs lényege is. Azért a másik oldal: ha túlságosan olyan a párunk, mint mi, akkor ott azért vigyázni kell:)