(weloveheartit)
Vajon miért gondoljuk azt, hogy elmenekülhetünk az emberek elől? Hogy akkor és ott, kisétálhatunk az életekből, és az égvilágon senkinek sem fogunk hiányozni, mert mi eldöntöttük, hogy senkinek sem fogunk? Miért hisszük el önmagunk makacs dirigálós fönökösködését ahelyett, hogy néhanap tényleg elhinnénk, amit a másik ember érezz? Hihetetlen lenne a szeretet, de az utálat megszokás?
Talán csak félünk.
Perszehogy félünk, de mitől is? Attól, hogy szeretnek minket és mi viszont ragaszkodunk? Ha közel kerülnek a szívünkhöz, a jó kemény és erős fal mögé, akkor az a baj, hiszen bármelyik másodpercben csalódást okozhatnak, csalódást okozhatunk, bánthatnak minket, és mi is bánthatjuk őket. De nem ez egy közeli kapcsolat lényege? Adok-kapok. Jó és rossz együttes ereje. Természetesen könnyen beszél az, aki ezerszer is meggondolja, kit engedjen közel magához, s tudjátok, azt is jól megrágja, kit fogadjon távoli-ismerősnek. Minden kérdőjelekkel tarkított pontok, vesszők és felkiáltójelek sokaságának labirintusa, és egyszerűen olyan messzinek tűnik az a perc, mikor minden csendes és néma. Lehet nem is létezik. Vagy mi nem létezünk, s ezeket mind csak képzeljük. Ahogy a világot is. Kiszinezzük, berendezzük, összerakjuk, felvázoljuk, megvalósítjuk, élhetővé tesszük. A világ egy kietlen puszta, az emberek kreatívitása teszi Életté.
Na de vissza.
Annyira nincs úgy, hogyha rendben vagy önmagaddal, akkor mindenkivel rendben leszel. Nincs így. Vagyis valamilyen szinten persze, de nem foghatod a belső egyensúlyra az önbizalom hiányát, mert ez a kettő teljesen különáll egymástól. Lehetsz te tök jóba magaddal, ha az önbizalmad és a másokkal való nyíltságod unos-untalan ingadozik: nem zárják ki egymást, de nem is egészitik ki. Külön életet élnek. A belső egyensúlynak változatlannak kell lennie, hinned kell magadban, hogy az ide-oda csapongó önbizalmad ne nagyon viggyen le a mélybe úgy, hogy vissza se akar jönni a felszínre. Van pillanat, mikor megváltanád a világot az idegenekkel, s van pillanat, mikor legszívesebben azt szeretnéd, hogy senki se szóljon hozzád, mert egy szót sem tudsz kimondani. Ilyenek vannak. Az ember nem defektes, hanem szimpla ember.
Napi cetli:
Az önbizalom változékonysága nem egyenlő a belső egyensúlyoddal. Az önbizalmad bármikor elmehet s visszajöhet, viszont ha megvan a magadban elültetett hited, akkor nem lehet probléma.
Napi kérdések:
Ki vagyok én?
Mindent megteszek azért, aki én vagyok?
Milyen emberekkel érzem jól magam?
Általában mikor vagyok csendesebb, visszahúzodóbb, milyen társaságban?
Mi kell nekem ahhoz, hogy boldognak érezzem magam a bőrömben? (helyszín, szavak, tettek, emberek…)
Mi volt az utolsó gondolatom önmagamról?
Mi volt az utolsó gondolatom az emberekről, akik körülvettek?
Napi feladat:
Nézd meg legközelebb, ha emberek közé mész, hogy hogyan viselkedsz ott velük, és aztán hogyan viselkedsz amikor hazafelé mész egyedül. Tudatosan próbáld meg irányítani a gondolataidat, a tetteidet. Aztán másnap, engedd el magad, kapcsolodj ki, semmi se legyen tudatos. Majd a harmadik nap, mikor egyedül vagy, vesd össze a tudatos napot a nem tudatossal. Melyik volt a jobb? Mikor érezted jobban magad, és miért?
végül pedig: vondd le a tanulságot.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: