– photo: weheartit –
Meg tudunk változtatni egy embert?
avagy ha változtatunk az elvárásainkon, akkor ami a másikban addig zavart, az hirtelen miért válik szerethetővé? (1)
Örök dilemma: változtatás, változás.
Miért érzünk késztetést egy idő után valakinek vagy épp saját magunk megváltoztatására ahhoz, hogy képesek legyünk elfogadni? Mennyire tudunk úgy együtt lenni a másikkal, hogy a saját személyiségét nem fogadtuk el teljes százalékban? Miért gondolkodunk néha olyanokon, amik nem vezetnek sehová? Milyen egy jó kapcsolat? S mikor válik fontossá a jól ellevés egymás társaságában?
Kérdések, amikre akarva-akaratlanul is gondolunk, ha épp szüntelenül lebegünk a levegőben, miközben a rohanó világot nézzük, vagy épp egyedül maradtunk otthon, mert a párunk elment valahová. Ilyenkor a legtöbb nőnemű lény azonnal agyalni kezd. Hova megy, és kivel, és miért. Pedig pontosan tudják a válaszokat ezekre a kérdésekre, de mintha abban a pillanatban meg se hallanák a reális mondatokat a fejekben. Vagy csak nem akarják meghallani, persze, hiszen a reális tények egyszeribben rövidítenék le az önmaguk által kreált játékukat. Ha minden rendben van, hol marad az izgalom, hol marad a nőies kiakadás? Ha minden rendben van, talán nem is működik igazán a kapcsolat… S újra megérkeztünk oda, amit a hímneműek már messzire elkerülnek: a női variálás és határfeszegetés szakaszára, bár tényleg csupán határfeszegetésről lenne szó? Feszegetjük a kapcsolatunk és a másik határát azért, hogy megnézzük mennyire mehetünk el ahhoz, hogy még szeretve legyünk? A szeretetkifeszítés, a megváltoztatásra való hajlamunk főeszköztára? Mindent azért teszünk, mert titkon igenis szeretünk? Mindent azért teszünk, mert azt akarjuk megtudni, hogy mennyire vagyunk szeretve? Mindent a szerelem, és az általános szeretet falitáblájára írhatunk fel?
Már csak egy kérdés erre: ha tényleg a szeretetről van szó, akkor miért nem magunkat akarjuk megváltoztatni? Miért mindig a másikat?
Tudat alatt mindenki önző. Tudat alatt mindenki egoista. Tudat alatt mindenki egyszer egy, az egy lesz.
Vajon tényleg csak ennyi a magyarázat? Mindenki önző és csak a saját érdekeit nézi elsősorban, és ennyi? Ennyi lenne az egész? De ha azt tesszük, amit szeretnénk, hogy magunkhoz próbáljuk idomítani a párunkat, a másik embert, akkor eközben belül mégis miért fojtogat minket valami? S ha szorításban érezzük magunkat, akkor miért nem lépünk ki belőle? Miért könnyebb saját magunk ellen menni, s először arra gondolni, hogy a másik a ludas az egészben, így meg kell változnia? Önmagunk, önmagunk számára miért tabutéma? Falakat emelünk, hogy megvédjük magunkat, közben meg minden lépésünkkel az ugrást gyakoroljuk. Falakat emelünk, hogy megvédjük magunkat, közben pedig megsértődünk, ha valaki azt mondja, nem ismer minket. Falakat emelünk, hogy megvédjük magunkat azoktól a dolgoktól, amik meg tudnák magyarázni, hogy minden kapcsolat két emberen múlik.
5szabály egy jó kapcsolathoz:
1. ne dramatizáld túl a helyzeteket. vagy legalábbis ne a kicsiket.
2. őszinteség.
3. egy jó kis társasjáték-gondolkodás nem árt, hiszen ha oda-vissza pattog a labda, kell valaki, aki irányít is a nagy játék mellett.
4. fogadd el saját magad.
5. Ha sikerült önmagad kívül-belül elfogadása, kevesebb (vagy nullaszintre csökkented) lesz az olyan elvárásod, ami nem reális, ami nem kifizetendő, és így a másik megváltoztatása már nem is kerül szóba, mert őt is úgy fogadod el, ahogy van. mert mindig olyanokat kapunk magunk mellé, akik valamilyen szinten, kiegészítenek minket. így vagy úgy.
Tehát meg tudunk változtatni egy embert? Csiszolni tudunk egymáson, de totális változtatásra képtelenek vagyunk. Észrevettétek már, hogy ha nagyon sok időt töltötök egy emberrel, aki hirtelen elkezdtek hasonlítani egymásra? Hanghordozás, mimikák, öltözködés, beszédstílus, viselkedés, satöbbi. Ez mindennel így van, akár szerelem vagy akár más kapcsolat. Néha eléggé sokkoló tud lenni, amikor másokon látod azt, hogy mennyire ugyanolyanok lettek, pedig régebben ez egyáltalán nem volt így. Ránézel a szemben ülőre, és egy harmadik jut eszedbe róla. Ez akkor szívfájdító, amikor azaz illető jut eszedbe a szemben ülőről, aki éppen ki van törölve az életedből, vagy akit éppen el kéne felejtened. De nem beszélsz, nem mondod el, hogy ‘hahó, olyan vagy, mint ő! mint két iker!’. Hogyan is mesélhetnél, amikor mindenki bugyutának nézne, és te inkább magadban őrlődsz és zajongsz, minthogy ki is nyögd. Ha valahogy szóba kerül, úgy teszel, úgy ejted ki a felismerést, mintha egy oltári vicc lenne az egész és jaj-de-humoros. Ha ilyenkor nem veszik a lapot? Akkor tök jó színész vagy, és/vagy nem ők azok a barátaid, akik ismernek téged. De inkább csak nem érted, hogyan történhetett mindez. Hogyan lett a régi ellenszenvből az, hogy olyanok-mint-az-ikrek? Vajon mi a választja el az ellenszenvet a szeretettől? Talán Te. Te, aki már nem vagy ott, mint valami nyers mumus.
Körkörös folyamat.
Van, amikor azért változtatnál meg valakit, hogy ne hozzon rád szégyent. Van, amikor azért, mert túlontúl nagyra tartja magát. Van, amikor azért, mert félsz, hogy máskülönben vége a kapcsolatotoknak, ha ő nem tesz valamit. Van, amikor azért, hogy ne egy harmadik jusson eszedbe, mint valami rossz álomkép – és ennek köszönhetően, a végén mindenkit otthagysz.
Mi azaz elvárás?
– amikor olyan magasra teszed a lécet direkt, hogy a másik ne érje fel, hiszen ha nem éri el, akkor te sem fogsz megsérülni. Fairplay, gondolnád.
– az elvárás mástól mindig az, amit mi a legtöbbször nem csinálnánk meg. ócska szappanopera az egész.
– egy gát önmagad és önmagad között. elvárásoknak kell lenni, minimális szinten. ha túl magas, akkor az csak azt jelenti, önmagaddal nem vagy összhangban ahhoz, hogy más elég legyen neked.
– …vagy túlságosan nagy nárcizmusra utal. ami viszont szintén visszavezethető a nem a felszínen levő önbizalomhiányos problémákra.
– a normális szinten levő elvárás, jó hatással van a kapcsolatokra is, egy növekvő löket, ami által inspirálva lehetünk és inspirálhatunk másokat is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: