Előnyösebb olyat választani, aki jobban szeret, mint te őt.
avagy miért kezdünk el olyannal járni, akibe nem vagyunk szerelmesek?
Összetartoznak. Egyszer egy barátom, aki hímnemű, megjegyezte, hogy a nőkben csak a féktelen gondolkodást nem érti; minek gondolkodni állandóan, ha annak a saját tönkretételünkön kívül semmiféle eredménye sincsen? Mert néhanap tényleg nincs, valljuk be. Csak lépjünk előre, s ha nem szeretünk annyira? Ez van. Mégis csak kell lennie érzelmeknek, ha beleugrunk valamibe, hiszen érzelem nélkül senki sem olyan hülye, hogy elkötelezi magát. Így vagy úgy, de elkötelezi magát. Lehet valamire használni a másik embert, lehet mondva-csinált magyarázatokat létrehozni magunkban azért, hogy megnyugodjunk, mindent megtehetünk, de ezek is alátámasztják azt, hogy érzünk már valamit. A nők mindig érzelmeket keresnek, a férfiak meg nem, de attól még ott van. Minek beszélni állandóan? Tehát néha előnyösebb? Előnyösebb, persze. Itt az a kérdés, hogy mennyire akarjuk kihasználni a másikat pusztán a mi lelki békénkért.
A nők már máshogy közelítik meg. A nők mindent máshogyan közelítenek meg.
De nem volt olyan a válaszoló emberek között, aki azt mondta volna, hogy “ne”. Látja és tudja a hátrányait ennek, de mégis jöttek az indokok, hogy miért igen.
Kevesebbet sérül az, akit jobban szeretnek a kapcsolatban. Ha a másik jobban szeret, akkor így biztosra mész s nem futsz üres köröket, aztán a végén talán szerelem lesz belőle a részedről is. A vonzalom, a bizalom, a tisztelet számít akkor, amikor elkezdesz egy kapcsolatot, s a szerelem idővel kialakul; ezek egy kapcsolat alappillérjei. Védelem-játék; ha nem vagyunk a rózsaszín világban, ha a másik jobban szeret minket, mint mi őt, akkor nem fogunk nagyot csalódni, ha mégsem jön össze a végén.
Talán. Tényleg talánokba kell bocsátkoznunk a kapcsolatok terén?
De azzal is magyarázható, hogy olyat választunk, aki jobban szeret minket, mint mi őt, hogy azt hisszük, nem kaphatunk meg mást. Vagy a B verzió: ‘a másik jobban szeret minket, de nem engedjük el, mert rettegünk, hogy más mellett kössön ki, ezért inkább elkezdünk vele járni, hogy magunkhoz lakatoljuk’.
Önbizalomhiánnyal párosult önzőség és nagyra törő félelem.
És van az, aki olyannyira magába van fordulva, hogy nem igazán érzi úgy, hogy szeretni kéne valakit is. Vagy már annyit csalódott, hogy azzal védekezik, hogy elzárta a szeretet-csapját.
Védekezési mechanizmus, egy áttörhetetlen, magas fal kiépítése önmagunk előtt.
– forrás: weheartit –
Az embert egyszerre tudjuk önmagunkhoz láncolni, s egyszerre tudjuk ellökni magunktól olyan messzire, amennyire csak lehet. Belénk van kódolva a védekezési mechanizmus, a színészkedés, a manipuláció. Olyan az egész, mint egy bábfilm: mozgatjuk a zsinórokat, beszélünk és cselekszünk, de nem mi rendezzük. Mi csak bábuk vagyunk, és irányítók. Mint ahogy az egész életben. Mindig azt mondják, hogy az életednek te vagy a főirányítója, de ezzel párhuzamosan azt is mondják, hogy minden okkal történik s te csak engedd el magad és élj. Akkor most mi is van? Önmagadról feledkezz meg, lebegj, aztán majd csak irányít valaki, aki olyan, mintha te lennél, de azért mégsem te vagy?
Összezavart teológiák.
Ahogy abban is össze tudnak zavarni minket, hogy mit gondoljunk saját magunkról. Ha nem is számít, hogy mások mit gondolnak rólad, tudat alatt azért szépen elraktározod magadban, s egy váratlan pillanatban előbukkannak a rejtett fiókból a veszélyes, önmarcangoló mondatok. S ennek következménye az önbizalomhiány, ami lássuk be, mindegyikünkben ott ülepszik, s néha ordít egyet és kimászik a mélységből, hogy világot lásson. Képzeljük most el, hogy mi van akkor, ha egy párkapcsolat kezdete pont akkor jön, amikor az önbizalomhiányunk parancsol nekünk. Megijedünk? Kicsit. De inkább küzdünk ész és érzelem közt, pro és kontra lista, hogy aztán a kis ördög győzedelmeskedjen bennünk, hogy “lehet hogy nem szeretem még annyira, de milyen kis cuki és mindent megtesz értem, és amúgy is, ki másnak kellenék? Majd lesz valahogy a folytatás.” És belemegyünk a párkapcsolatba. Aztán jobb esetben meg jön azaz igazi szerelem is, de ha az önbizalmat visszakapjuk, és miért ne kapnánk, ha szerelem és törődés vesz körbe minket, igaz? Szóval önbizalom vissza, és hirtelen azzal a lendülettel dobjuk is a párunkat, mert rájövünk micsoda ócska játékot is űztünk, s bizony halvány vágy sincs a másik felé, nemhogy szerelem. Mi nem sérülünk, a másik igen. Megyünk tovább a következő áldozathoz. S ez így folytatódik, amíg… amíg meddig is? Le nem ülünk önmagunkkal szembe egy csésze kávéval, hogy megismerjük mi is zajlik bennünk, hogy ennyire sokszor ránk tör az önbizalomhiány és a falemelés, mint védőpajzs? Vajon miért nem tudunk anélkül szeretni, hogy ne félnénk? Vajon miért nem tudunk rögvest szerelembe esni? Vajon miért olyan nehéz kimondani, hogy “szeretlek” anélkül, hogy ne arra gondolnánk, hogy mikor fogunk csalódni? A pszichológusok ezt is a gyerekkora, a szülőkhöz fűződő kapcsolathoz, a közösségben lévő szerepünkre és beilleszkedésre vezetnék vissza. Talán jogosan. Talán nem jogosan. Ahhoz, hogy önmagaddal békét köss, le kell ásnod a mélybe, mindent át kell élned, hogy kezet fogva tényleg megbocsáss mindent. Elég klisésen hangzott az előbbi mondat, mi? Még engem is a szédülés kerülgetett, miután leírtam, de attól még az a baj, hogy tényleg így van, csak néha behunyjuk a szemünket és maradunk. Mint egy rossz kapcsolatban is akár. Lehunyjuk a szemünket, kikapcsol az agyunk, és maradunk, mert végre tartozunk valakihez, mert végre akárhogyan is, de szüksége van ránk a másiknak; és akármilyen rossz dolgot is művel, művelünk, maradunk. Inkább a kín, mint a száműzött világ. Hisz, ha ki van kapcsolva az ész, akkor nem tök mindegy? Akkor nem gondolkodunk azon, hogy mi ez az egész, csak betegesen egyre mélyebbre zuhanunk abba, hogy van, akihez tartozhatunk, van, akihez ragaszkodhatunk. Ezek az emberek talán túlságosan is megfogadták a “a boldogság szenvedéssel jár” dolgot, bár nem tudom, hogy ők mennyire is boldogok, bár azt hiszem, hogy annyira boldogok akarnak lenni, hogy belebeszélik magukba s a végén elhiszik, hogy tényleg azok.
Kapcsolatfüggőség, a túlzott önbizalomhiány miatt.
Kapcsolatfüggőség, mert túl gyávák vagyunk, hogy belenézzünk a tükörbe s azt lássuk, mert akkor azt az igazi, valódi énünket is látni tudnánk, aki jó mélyen gyökerezik bennünk. Nem foghatjuk a gyerekkora, a szüleinkre, a családunkra, a többi emberre, a világra azt, hogy kívülről miért mutatjuk magunkat erősnek, belül pedig miért tud összezuhanni a lelkünk egyetlen enyhe szélfújástól is. Nem foghatjuk másra azt, hogy miért nem bocsátunk meg.
Nagyon gyorsan éltem. Az emberek úgy váltakoztak, mint a helyszínek és a történések az életemben. Körülbelül, mint a mostani fiataloknál, és ez lássuk be, általános probléma. Társaságok, emberek, szakaszok. A fiatalok élete rendkívül gyors, és ez még csak még pörgősebb lesz, ahogy generációról generációra megyünk. Aztán a húszaséveim elején kellett megtapasztalnom azt, hogy tényleg szembenézzek, ha valaki elmegy és nézzek is vele jó mélyen szembe, hogy felfogjam, hogy így megy el minden, s néha még csak ki sem élvezzük azt, amiben benne vagyunk. Akkor hirtelen az apám elhagyása is megtalált gondolatban, ami nem akkor történt, mégis akkor fogtam fel, hogy tényleg ez van, hogy nincs és kész. (ez nagy szó, négy évvel ezelőtt még leírni sem tudtam volna azt az “a” betűs szót, nem hogy kimondani. ezért hálás vagyok, hogy szembe KELLETT néznem mindennel. és ezért mondom azt, hogy a szembenézés igenis jó! megerősít). Most már megint gyorsan élek, de már nem olyan hihetetlen mód felszínesen sőt; szét tudom választani a felszínt a nem felszínestől, képes vagyok kontrollálni mindent magam körül és magamban. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy tökéletesen profi vagyok benne, sosem leszek, hiszen életünk végéig tanulunk, de igyekszem az egyre jobbra.
Az életben igen is kell az embernek egy törésvonal, amikor mindent helyrerak magában, akár úgyis, hogy valaki megmutatja neki. A kedvenc klisém következik!: minden ember okkal kerül be akkor amikor az életünkbe, s okkal száll ki (ha ki száll, de maradhat is, ofcourse), mert mindenki tanít nekünk valamit és mi is tanítunk a másiknak valamit. Ez az örök körforgás.
Kikötöttem a kapcsolatfüggőségnél, végül. De aztán meg összeköthetőek ezek mind egymással, ha jól belegondol az ember, hiszen ha nem bízol eléggé magadban, vagy félsz szerelemmel megnyílni a másik felé, az mindkét esethez vezethet: függsz, és a függésed miatt, mindenkivel, akivel lehetőséged adódik, párkapcsolatba bonyolódsz.
De tudod mit? (folytatás majd úgyis lesz)
Kezdetben így a végén, lépjünk egyet előre. Írj egy listát. “Mit szeretsz magadban?” címmel.
tudjátok mit? én is megcsinálom veletek!
“Mit szeretek magamban?”, saját listám
1. intuíció. szeretem, hogy az első benyomásom, érzésem működik,
ha először találkozom egy emberrel vagy ha csak látom. van, hogy elnyomom magamban,
s próbálom a bizalmat és a jót előtérbe helyezni, de aztán a végére csak kiderül,
hogy hiba volt félrelöknöm a megérzést.
hallgatni kell rá mindig!
bár amikor nem hallgatok rá, abból tanulok talán a legtöbbet. szóval szeretem azt is,
amikor úgymond, ‘ellent mondok saját magamnak’.
2. szeretem, amikor olyan igazán, mélyről jövően, igazian, és (rendkívül) hangosan
képes vagyok nevetni. imádom az ilyen pillanataimat.
3. szeretem a “nyers őszinteségemet”, ahogy már jellemezték nekem mások.
4. azt is szeretem, hogy abba a kategóriába tartozom, aki megbocsát, de nem felejt.
könnyebb így.
5. szeretem magamban, hogy akit tényleg a szívembe zárok s megszeretem,
azért tűzön-vízen át átmennék. de még velük sem leszek elfogult, és ugyanúgy megmondom,
ha hülyeséget csinált. szerintem, az a jó barát, aki rámutat a hibáidra ha kell,
és nem pedig az, aki eltakarja őket.
+ őket már sosem fogom tudni kivenni a szívemből. bármi is történik.
6. szeretem a hibáimat. szeretem a magányt. szeretem a társasági életet.
szeretem, hogy szétzuhanok néha. szeretem, hogy egyensúlyban vagyok.
szeretem, hogy tudok tanulni. és hinni. mindig.
7. és szeretem a szoknyát meg a harisnyát, még télen is! : D (ezt mondjuk azért emeltem ki, mert újra szeretem. volt egy időszak, amikor nem bírtam elviselni a szoknyát és a harisnyát, de most legszívesebben újra csak azt viselném minden áldott nap.)
Ez az én hetes listám. Na és neked?!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: