– forrás: weheartit –
Önmagunk tudata a legnagyobb kincs.
Oprah elém került csakúgy hirtelen most, vagyis a könyvéből pár sor, meg egy videó, amiben a könyvéről beszél. “Amit biztosan tudok” a címe. Olvastam a részletből, és hallgattam utána a szavakat is, s tudjátok, mosolyogtam. Mosolyogva láttam be megint, hogy amit belül gondolunk, az a pici belső hangunk az az, amire hallgatni kell, mert okosakat mondd ám. Néha félek hallgatni rá. Néha olyanokat vár el tőlem, amit képtelen vagyok megtenni a néhanap rám törő önbizalomhiánytól, amikor hagyom hogy belül legyőzzenek azok az emberek akik rossznak titulálnak s messzire elnéznek úgy, hogy akár még a múltat is tagadják. Néha engedem, hogy minden legyőzzön, bár így ez elég hülyén hangzik gondolom, néha hagyom, hogy mindent nagyobb dózisban megéljek úgy, hogy ne kapjak közbe levegőt se. Néha hagyom, hogy mindenért önmagamat hibáztassam, és ha vallatnátok évekig, akkor sem tudnám megmondani, miért. Mindenkinek vannak rosszabb napjai, amikor bal lábbal kel fel. Senki sem lesz hirtelen teljesen érzéketlen a világra. Senki sem tudja teljesen kiiktatni a negatív gondolatokat, a bal lábbal felkelést, a lélekpihenéseket; akkor sem tudja ezeket kiiktatni, ha mindenért hálát ad, akkor sem, ha pontosan tisztában van vele, hogy minden okkal történik. Annyi az egész, hogy ha hiszel önmagadban, akkor a leguggolásokat már nem úgy éled meg, mint a legelső sötét mélybe zuhanást, amikor mindent leromboltál, hogy aztán újjáépítsd, hanem leguggolsz, mert tudod, hogy ezek a mélybe levések is az élet részei, de már nem ráznak földre annyira, hogy elveszítsd az erődet is, hanem megpróbálsz ezekből tanulni és megpróbálod őket élvezni amennyire lehet. Elég szürrealizmus, ugye? Elég lélek-mazochistaság, ugye? Élvezni és elfogadni azt, amiről tudod, hogy az beleültet a gödör legaljára? Igen. Abszolúte. Ha nem fogadod el a sötétet, akkor hogy várod el, hogy a világosság engedje, hogy elfogadd őt?
Az idő előrehaladtával néha megállsz, hogy végignézd a fotóalbumodat a puzzledarabjaidból, s akkor hirtelen minden eszedbe jut. Hogy akkor és ott mit éreztél, hogy számodra miért volt fontos az a pillanat, az a mondat, az a kávé, az a társaság, az a történés, amit lefotóztál és eltettél a képzeletbeli albumodba. Eszedbe jut minden, amiről azt hitted, már rég elfelejtetted. Semmit sem felejtünk el, jó talán mégis valamiket, de igazából nem hiszek a felejtésben; csupán ezek az emlékek, ezek az elraktározások néha olyan mélyre kerülnek az agyunk egyik fiókjába, hogy még kulccsal sem tudjuk aztán kinyitni, mert valami meggátol benne, hogy elfordítsuk a zárat. De amikor eljön az idő, kinyílik saját magától. Semmit sem szabad siettetni, kérdőre vonni, hiszen mindennek megvan a létfontosságú, sors szerinti sorrendje. Ezt tanultam meg nem is olyan régen. Türelmetlenkedtem és kérdőjeleket állítottam fel és porcelántányérokat dobtam a szekrénynek, hogy történjen már valami, vagy legyen olyan, mint régen volt, vagy legyen másmilyen, csak történjen már valami, küldjön már Jahve egy jelet s akkor ígérem elfogadom, csak történjen már valami, mert ez az elcseszett álldogálás az idegeimre megy. Sosem volt az egy helyben álldogálás a legjobb barátom. Természetesen, amikor kaptam jeleket, akkor vagy úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, vagy egyszerűen azt mondtam csípőre tett kézzel, hogy ‘ez most komoly? ezt kéne tennem? tudom, de ezt nem tudom megtenni.’ S akkor abban a pillanatban tényleg nem tudtam volna megtenni. Mindent ellentétesen láttam magamban: a belső hang ezt mondta, a jelek azt mondták, s úgy éreztem, hogy önmagam legbelső csapdájában vagyok, ami egyre megy lejjebb, mégis a felszínen tart valami erőféle, amit csak Jahve tud, hogy honnan van még meg. Valami fent tartott, valami fent tart. 2015 van? Akkor 2011 áprilisa óta valami fent tart, ami elfogadtatta velem, hogy nem kell semmit sem szégyellnem, hogy nincs igazán mit elveszítenem, hogy az önmagadba vetett hit a legerősebb ütőerő mindennel szemben, s hogy csak adjak hálát a legjobban azért, hogy élhetek és éljek is vele. S ez a legfontosabb tanulás a fontossági listán. S ez akkor is ott van, amikor éppen önmagammal és a jelekkel küzdök azért, hogy történjen már valami, ami felrobbantja az állóvizet. Mindig visszaestem; előreléptem kettőt, mire négyet hátraléptettek velem. A kapcsolatok energiája. Semmi sem rajtad múlik, minden testvériesen elosztódik az adott kapcsolatban. De tudjátok, annyit erősen a szívemben éreztem, hogy ha mindennel ellenére, a sok kérdőjel ellenére is, jó érzéssel tölt el ez az egész, akkor nem dobhatom ki, nem dobhatjuk ki megint a kosárba, mert nem a szemetesnek van szánva. És ahogy most elnézem, igazam lett. És ennek köszönhetően azt is megtanultam, hogy ne engedd hogy más hitetlensége, rád is befolyással legyen: ha hiszel benne, de más nem, de te belülről hiszel benne, hogy ez jó, akkor csak csináld, akkor csak higgyél benne és az életed részese lesz.
– saját –
Nagyon gyorsan végigszerettem volna menni az igazából rohadt hosszú folyamaton, ami önmagunk és a megbocsátás között van. S észre sem vettem, hogy igazából türelmetlen vagyok és össze-vissza, vagyis persze, valahol tudat alatt észrevettem, de nem engedte a tudatos énem, hogy foglalkozzak vele, hogy törődjek vele, hogy változtassak rajta, mert a kis ördög főszerepet kapott és játszadozott a belsőmben.
A fázis első része, a hibáztatás: mindenki és minden, kivétel te magad. Talán azért, mert annyira elvakultan összerogytál, hogy jelenleg önmagadnak sem létezel, s ami ugye nem létezik, azt sem szeretni, sem kérdőre vonni nem lehet.
A fázis második része, a törlés. Egyik nap úgy kelsz fel, hogy csak az adott jelen van, egy tiszta lap, mintha az egész önmagadat és életedet kívülről néznéd, minden másodpercben ezt is érzed. Mint amikor a főnix meghal, hogy aztán majd újjászülessen, de ezt természetesen te akkor még nem érzed. Senki sincs körülötted, mindent kitöröltél. Tisztítóprogram.
A fázis harmadik része, a mély gödör, a teljes megsemmisülés, az üresség, a lassúság. De pontosan ez a mínusz alatt levő pillanat az, amikor elérsz a belsődhöz, amikor rátalálsz önmagadra, amikor elkezdesz hinni. NEM vallási értelemben. Hanem már olyan szintre kerültél, hogy valami arra késztet, higgy abba, ami vagy, higgy abba a hirtelen megjelenő fénycsóvába, ami csakúgy a semmiből megjelent előtted. És te nem kérdezel, hiszel.
A fázis negyedik része, a törlés feloldása. A harmadik részben eszedbe sem jutott, a negyedikben jössz rá, hogy ‘hoppá, ez történt, eltűnt minden’. S itt minden eszedbe jut, mintha az első fázis visszatért volna, de már valami megváltozott: kezd erőd lenni, és pozitivitásod.
Innentől kezdve, összefolyik igazából minden, nem tudom mi miután következik a fázisokban, a lényeg, hogy egyre erősödsz, és ahogy így lenni szokott, az élet eléd fújja az embereket, a szakaszokat, a feladatokat, mert úgy érzi, hogy már megerősödtél ahhoz, hogy élhess. A kezdetleges tagadás láthatatlanul válik bizonyossággá afelé, hogy tényleg így van, tényleg Itt vagy. Jelenlétet kaptál. Próbálsz mindent rendbe tenni. Felismered azt, vagy beismered, hogy ahhoz, hogy az egyensúly eljöjjön és megmaradjon, az kell, hogy a jó érzéssel lévő emberekkel vedd körbe magad. Akikkel egyformán inspiráljátok egymást, akikkel egyformán segítitek egymást, akikkel egyformán felfelé húzzátok egymást. A többieket csak el kell engedni, mert klisés lesz, de ha “valakinek az életedben kell lennie, akkor majd visszajön. ha meg nem, akkor gondolj a szépre.” Mindig gondolj a szépre. Ma este azt mondogattam magamban, hogy akkor sem fogok rosszá válni, ha éppen azt kapok. Nem adom vissza. Nem fogom visszaadni, mert akkor önmagammal tennék rosszat elsősorban, és szeretek szeretni. Szeretek adni. Szeretem az embereket. Csak fogadd el, a rosszat és a jót is. Ne hagyd, hogy elérjék, hogy szégyelld önmagad. Te se tedd ezt mással. Soha. Mindig kellenek mankók. Minden embernek kellenek mankók.
Tényleg olyan, mintha nem is én írnám ezeket, mintha az ujjaim és a billentyűzet és a lelkem átvették volna az irányítást, én pedig hagyom, mert… mert megkönnyebbülést érzek. Követem a szememmel a sorokat, és tudjátok mire lettem figyelmes? Hogy azt figyelem, hogy minden leírt betűvel egyre jobban megnyugszom. Nem tudom. Bocsánat. De néha szükség van ilyenre, ugye?
Ez az egész abból indult ki, hogy a napokban, a hetekben-hónapokban tanultam meg ezt: Semmit sem szabad siettetni, kérdőre vonni, hiszen mindennek megvan a létfontosságú, sors szerinti sorrendje. A megbocsátás nem jön egy csettintásra. S nem a másiktól kell várnod, hogy megbocsásson, nem a másiknak kell megbocsátanod először, hanem saját magadnak. Én az vagyok, aki “megbocsát, de nem felejt”. Ez is a napokban tudatosult bennem. Igen, hiába kontrollálod a gondolataidat, amit az első igazi mélyrepülésednek köszönhetsz, tehát hiába kontrollálod a gondolataidat, van olyan, amikor nem hagyja magát és szemtelenül el kezd magyarázni. Azt álmodtam a napokban, hogy hangosan kiabáltam… tegnap előtt még emlékeztem az egész jelenetre, most már csak az ijesztő, szorongó hangulat van meg s hogy erősen kiabáltam, és hogy reggel úgy ébredtem fel, hogy felültem az ágyra és először azt sem tudtam hol vagyok. Mindenkinek vannak álmai: néha emlékszünk rá, néha nem. De az érzés mindig megvan, amikor felkelünk. Az érzések mindig megmaradnak, és ezt kell felszínre hoznunk, ezt nem szabad sosem elnyomni magunkban.
Én mit fogadok meg megint? Azt, hogy hallgatni fogok a belső megérzésemre, a belső hangomra, mert amikor ráhallgatok, akkor mindig minden egyszerűbbnek tűnik s mindig mindennel sikerrel járok. Nem szabad félnem. Éppen a másik mérleg mondta az előbb, hogy “attól félek nem leszek elég jó”. Én attól szoktam félni, hogy mi van akkor, ha nem fognak szeretni? Mi van akkor, ha nem leszek szimpatikus, ha nem fogadnak el, ha egy szót sem tudok majd kinyögni? Hergelem magam. Aztán a végén általában mindig úgy jövök el, hogy vigyorgok, mert éppenséggel végigbeszéltem az egész másodperceket, s ők el se hiszik, hogy félek attól, hogy emberek közé kell mennem. Az ember alapjáratban véve színésznő: legyőzi a félelmét félelemmel. Amitől félsz, az a te utad. Tehát menj előre.
Hallgatni fogok a saját belső hangomra, és megérzéseimre. Átlépek mindig minden félelmet.
És te, mit fogadsz meg?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: