– kép: weheartit –
Mi kell ahhoz, hogy önmagunkban megbízzunk árkon-bokron át?
avagy mi van akkor, ha egy kapcsolatban nem saját magunk, hanem a másik a fontosabb még önmagunk számára is?
Felelevenedett képsorok. A lakás, amiben éppen kotyog a kávéfőző. A jelenleg üres ágy, ahol esténként egymás mellett alszunk el. A nappali, ami már a kínos csendektől kiindulva, a vágytól feltüzelt öleléseken át a lelkizésig, már mindennek szemtanúja volt legalább kétszer. Az egyszer mindig kevés. Az egyszer mindig kevés, hallom most a megismételt mondatot a szádon kiejtve, és hirtelen komolyabbnak tűnik annál, mint ahogy az előbb nagy lazán megfogalmaztam önmagamtól önmagamnak. A komolytalanság s a mindent-komolyan-vegyünk-stílus összepasszol nálad valahogy, és nem léteznek egymás nélkül, amiért néha a fejemet a falba verném legszívesebben, mert annyira irritáló. Nem mindig, csak néhanap. Talán ez rosszabb? Bár inkább az irritáló, hogy van olyan pillanat, amikor úgy viselkedsz, mintha az égadta világon senki és semmi sem lenne jó neked, ezért fogod magad, és mindenki előtt becsukod az ajtód. Én pedig ilyenkor a tanácstalanság helyett vagy éppen miatta, ugyanezt teszem. Hosszútávon nem működőképes kapcsolat a miénk, be kell vallani a legkedvesebb és leglelkesebb módon, mert végül is valamilyen szinten, önmagunk legmélyebb ördögtől lévő bugyrában, realisták vagyunk mi mindannyian. Csupán a realistaság nem a kedvenc főételünk, mert mégis ki akarja minden másodpercben, a nap hetvenkét órájában, a hűvös valóságot tapasztalni a bőrén, egy kicsi képzeletbeli álomvilág nélkül? Senki sem ennyire mazochista.
Senki sem ennyire mazochista. Mazochista vagyok, több ezerszer mondjuk ki ezt a kifejezést, s oly mindegy, hol vagyunk éppen, a lényeg mindig az, hogy abban az adott esetben, milyen szituációban vagyunk benne. S általában mindig a legkilátástalanabb, a legnevetségesebb helyzet nyer. A kislexikon szerint, a mazochista az, aki a megkínzásban, a szenvedésben, önkínzásban kéjelgő vagy örömét lelő személy. Ez a fizikai, de van olyan is, hogy érzelmi mazochista. Amikor élvezzük a rosszat, s tudjuk, hogy rossz, mégsem tudunk megálljt parancsolni önmagunknak. Ezért maradunk néha olyan mellett, akit a normális ember elhagy. Ezért van a függés. S bár azt szokták mondani, hogy a ‘művészet akkor a legaktívabb, amikor szenvedés van, mert a szenvedésből jön a művészet’, akkor ezek szerint, az összes művész igazából rohadt boldog. Tehát mindenki legyen művész!
De inkább azért mégse.
A konyhapultnál pötyögök a laptopba. Hirtelen telefon, nem veszem fel. SMS, megnézem, felnevetek, aztán tovább pötyögök a laptopba. Olyan ez az egész kapcsolat, mintha a világon se lennénk. Azt hiszed, mindent jól csinálsz. Azt hiszem, hogy nem csinálsz mindig mindent jól, s ezért (is) szükséged van rám, hogy jól legyél. Eközben teljesen elfelejtkezem arról, hogy én is a világon vagyok, hogy magammal is kéne törődni. A gondolatok körülötted forognak, s amikor épp nem, akkor is a végére nálad kötnek ki. Úgy ejtem ki a szavaimat, a mondataimat, hogy azok ne tudjanak megbántani téged, hogy azok a kiejtett kifejezések ne legyenek kétértelműek, mert a kétértelműség vitatkozást és megsértődést szül, arra pedig nincs érkezésem. Minden körülötted forog, döbbenek rá. Megint. Ismét. Aztán meg igazából boldog vagyok. Hogy lehet az ember úgy boldog, hogy önmagát már-már háttérbe szorítja csak azért, hogy a másik boldog legyen és kiegyensúlyozott és sérthetetlen? Félig önbizalom nélküliek vagyunk mi mazochisták, s ezt azzal próbáljuk eltakarni, hogy megadjuk a teljes önbizalmat annak, akivel kapcsolatban állunk. Színpadra helyezzük. Bízzunk benne, támogatjuk. Talán ezeket mind azért tesszük, mert mi magunk nem kapjuk meg a pozitív erőlöketeket, s a szenvedés helyett adni próbáljuk azt, amiben nekünk nincs részünk ennyire intenzíven. S az adáskényszer miatt, ami már menekülés is igazából, szóval az adáskényszer miatt azzal sem törődünk, ha nem éppen egy jó kapcsolatban vagyunk benne. Hiszen gondoljunk bele, egy jó kapcsolat nem arról szól, hogy egyformák vagyunk egy szinten ücsörögve? Dehogynem. Egyedül a rossz kapcsolatban engedik, hogy kiszipolyozzuk önmagunkat a másikért. Csak a rossz kapcsolatban nem ültetnek le minket, s mondják azt, hogy ‘tudom, mit csinálsz, és kérlek szépen, álljál le ezzel a mártírkodással, állj le ezzel a mélyrepüléssel, különben arra kényszerítesz, hogy elhagyjalak. Én még itt vagyok, ne akard elcseszni azért, mert nem hiszed el.’
‘Szenvedés nélkül nincs boldogság.‘ Állítja az egyik mondásunk. Az is eléggé mazochista lehetett, aki ezt kitalálta, hiszen már miért ne lenne szenvedés nélkül boldogság? Bár akkor ezek szerint a mazochisták mindig boldogok: amikor szenvednek, az jó, tehát boldogság. Amikor éppen nem szenvednek, akkor azért szenvednek, hogy nem szenvednek, tehát ez is jó, tehát boldogság. Ha így vesszük, a mazochisták a legboldogabb emberek a Földön, csak nem mindig vannak tudatában ennek – de most őszintén, egyáltalán valaki tudatában van annak, amikor boldog? Ember és ember szindróma.
6jel, hogy a másik fontosabb önmagunknál.
1. mindenről kikérjük a véleményét.
2. többször átgondoljuk, amit mondani akarunk, hiszen nem akarjuk megsérteni a másikat.
3. amikor nincs mellettünk, hiányzik. amikor mellettünk van, öt perc után irritálni kezd minket. köztes nincs, mégis mindig vele akarsz kelni, lenni, élni, beszélni. irracionális-mód.
4. minden gondolatunk többnyire már őhozzá köthető.
5. mindenkinek mesélni akarsz róla, hogy éppen mit csináltatok, s egyáltalán, mindenki tudja meg, hogy neked is van egy legjobb embered.
6. féltékenység.
_
#20150128
ÖNMAGUNK LÉCE
felmászott emberi síkon levő mindenség,
ki egykor igent mondott, az máskor nemet fog,
s ez ellen pont ahogy, de semmit nem tehetünk,
Menni kell tovább.
kisétált emberek a felújított házból,
volt ami volt, s mégis csak lett nekünk egy talán,
s az még lehet igen, de a nőknél az mégis csak egy nem.
Menni kell tovább.
beszélgetésekből kivett aranykeretes szövegek,
elmenteni és félrerakni,
lecsupaszított lecenzúrázott kirakós játékként működünk.
Menni kell tovább.
s emlékeket gyártunk
a fáradt megalkudott téli hó végén,
egy pohár rozéval az egyik szélső asztalnál.
Magunkat úsztatva benne a végső igazodáshoz.
Következő –
esetként csak nézzünk szembe, mit kreáltunk már.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: