– photo: weheratit –
36.
Elhitted önmagad kiejtéseit, és te magad vad zúdításait ahhoz, hogy lassabban járj az utakon, mindent megnézve. Elhitted önmagadat, vadul integettél a másiknak a túloldalon, azt hitted maradni fog valami belül, de csak a borospoharak koccintása tart a jelenbe. „Ez eléggé édes ahhoz, hogy jó legyen?”, kérdezted, majd belevetettük magunkat az üveges borok nézésébe a boltban. Érdekes, hogy mindig a legnevetségesebb történések a boltban történnek, az alkoholos polcok előtt. Mintha ez valami törvény lenne. Mintha ez valami fricska lenne a sorstól: „nézd, itt a bor. és nézd itt vagy te előtte teljesen tisztán. látod, nem kell neked inni ahhoz, hogy szívből nevess. miért nem hiszed el, hogy a valóság önmagadat is befogadja?” Mindig lekerül egy borosüveg a polcról, aztán kézben visszük a pénztárhoz. Fizetés, utca, tömeg, fiatalok, ülőhely, „hogyan is bontsuk ki?” Mindig sikerül, úgyis tudjuk, mindenki tudja, hogy sikerülni fog, de szükségünk van költői kérdésekre ahhoz, hogy tudjuk, élünk. Szükségünk van költői túlzásokra és klisékre. A filmekben, ha valaki azt hiszi, ez nem a valóság s álmodik, akkor megcsípi magát vagy megkér valakit, hogy megcsípje, de a csípést használja ahhoz, hogy tudatában legyen annak, ez a valóság. A valóságban, ha nem hiszünk el valamit s meg akarunk bizonyosodni benne, hogy ez már pedig tényleg igaz és tényleg ott vagyunk ahol, akkor egyszerűen csak klisékkel próbáljuk lereagálni az egészet. A klisék megnyugtatják az embert. „Az idő majd eldönti. Idővel majd jobb lesz. Ha elhagy, akkor sosem szeretett téged igazán. Az a fontos, hogy önmagad légy, s ne próbálj másoknak megfelelni.” Ilyeneket mondunk. Ilyeneket mondunk, és belemerülünk a szavakba, beléjük kapaszkodunk, mert különben elszállnánk, mint a felengedett luftballonok.
Senki sem szeretne luftballon lenni. S ezért meg is tesznek mindent. Mindent. De vajon elég erősek vagyunk ahhoz, hogy örökre kontrollálni tudjuk önmagunkat? Vajon elég erősek vagyunk ahhoz, hogy tisztában lássuk a világot, mint amilyen? Vajon elég erősek leszünk nemet mondani annak, ami jön, ami régen hozzánk tartozott, de manapság csak egy illúzió az egész? Vagy csak nem akarjuk tudat alatt, hogy ismét több legyen. „Higgy magadban, csak és kizárólag higgy saját magadban, ezt sose felejtsd el, ezt sose dobd el. Sose hagyd el a hitet.” Újabb klisék, hogy megnyugodjunk. Újabb klisék, hogy elvitorlázzunk más vizekre. Megragadjuk. Megragadjuk a hitet, és maradunk. Megint maradunk a vacillálás közepén. „Hogy tudsz szív helyett ésszel dönteni? Nekem ez sosem menne.” Kapod meg, s ilyenkor mindig furán és értetlenkedve nézel, hangod mégis magabiztos bölcsességeket ejt ki a száján. Önmagadat leped meg mindig. A másik embert pedig látszólag nem leped meg. Mindig csak önmagad meglepetése vagy. „Miért nem hiszel magadban?” „Hiszek én, csak közben néha valami jön. Túlkritikus vagyok magammal szemben.” A hitet is megkritizálom, nem fogadom el tisztán. Azt hiszem, mindent.
Milyen fura búcsúzni 2014-től, amikor még csak most kezdődött el, s lassan mindjárt 2015-ről fogom ezt mondani. 2014 végén, 2015 elején tisztítások lesznek. Csak az maradhat, aki képes döntést hozni. Aki nem elbizonytalanítja a körülötte lévőket, hanem a biztos pont. Nem gyűjthetsz magad mellé mindenkit, igenis, próbáld szűrni az embereket. Főleg azokat, akik két széken hintáznak, mert nem tudják eldönteni melyikre van szükségük, mert ha az egyik nem jó, ott a másik. Ez nincs így. Mindenkinek dönteni kell a saját életéről, nem játszhat senki merő hintázást a tenger felett. “Ez egy társasjáték.” Start, dobókocka, indulás.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: