december*

(forrás: weheartit)
(szöveg: manapság új ‘könyvbe’ kezdtem. szösszenetek, rövidek, néhol nagyon rövidek. így. majdnem mindennap.)

19.

Az újrakezdés elején még ezt nem akartam.
Most pedig azt hiszem,
épp a múltat párosítom össze a jelennel.
Jössz, jöttök,
s majd elmentek.
Mindenki elmegy egyszer,
minden igazi kapcsolat egyszer véget ér, hogy újrakezdődhessen.

Az újrakezdés előtt azt hittem,
csak egyféle kapcsolat van. Ami sima és egyszerű. Amikben nincsen zaj, káosz, és üvöltés.
Most már tudom, hogy az igazi kapcsolatban minden van –
ha a szíved és lelked körtáncot jár a pokol s mennyország között hintázva, akkor vagy a tökéletes helyen. Akkor vagy épp ott, ahol lenned kell.

Lent voltam a mélyben. Tudom milyen. Talán már éppen ezért nem szégyellek semmit. Állítólag jó ez, szerintem néha kicsit már sok és fura. Nem szégyellni semmit?
Ha egyszer már önmagadat elveszítetted mindennel együtt,
már többé nem lesz olyan, ami meg tud ingatni ennyire nagyon feketén.
„- Ha most nem fogok sírni, ha itt nem fogok sírni, akkor az azt jelenti, jobban leszek. Kérlek Istenem, csak ezt a jelet kérem.”
Mennyire lehetünk önmagunkon kívül, ha egy moziban ülve Istenhez imádkozunk tudat alatt? S mennyire lehetünk önmagunkon kívül, ha eléggé nyíltak vagyunk ahhoz, hogy úgy érezzük, megkaptuk azt a jelet?
Nekem ez segített. Ez a pont segített a valami újhoz. A megingathatatlan erőhöz. Önmagamhoz. Belül kell megtalálni a pontot, hogy aztán békében kezet fogj mindenkivel.

Tíz évvel ezelőtt volt egy csendes kislány teli önbizalomhiánnyal, aki mindig csak megfelelni szeretett volna másoknak. Aki sosem hitte, hogy elég ahhoz, hogy a többiek szóba álljanak vele. Aki csendesen s visszahúzódóan állt és nézte az életet, hogy mennyire szép. Ha az akkori kislányt a mostanihoz állítanám, azt hiszem, büszke lenne rám. Hogy hiszek önmagamban, hogy kimerek állni az igazságtalanság ellen és lelkiismeret-furdalás nélkül kimondom azt, ami éppen a szívemen van. Azt hiszem, büszke lenne rám. Hogy megpróbálok jó maradni úgy, hogy rengeteg hibám van. Azt hiszem, büszke lenne rám, hogy nem hallgatok már másokra, hogy nem akarok megfelelni, hogy mindig azt mondom magamban, amikor megingok, hogy „a másikban csak azt nem szeretjük, amit magunkban képtelenek vagyunk elfogadni.” Azt hiszem, büszke lenne rám. Azt hiszem, büszke lennél rám. Tudod, mit szeretnék? Ember maradni.

Épp összekötöm a múltam egyik darabját a jelenemmel, bár azt hiszem ez a jelen is egy kicsit a múlt. A két múlt szeletet a jelenemmel párosítom éppen össze tudat alatt, de aztán a tudatom sem nagyon mond nemet. Képzeld, elmúlt minden, mintha az ürességből visszajött volna az egyensúly édes, kattogó, zajos hangja. Üvölt, ordít és csendben mosolyog a terem közepén. Integet is nekem, én pedig kikérem a pultnál a vodkamartinit, és hangosan felnevetve csacsogok talán a semmiről, talán a mindenről. Azt hiszem, jó páros vagyunk.

Majd valahogy üzenj, hogy büszke vagy-e rám. De azt hiszem, te csak boldognak szeretnél látni. Olyan igazán, aki a budapesti zebrákon csak a fehérre lépked, s úgy viselkedik, aki éppen eléggé illuminált állapotban van. Pedig nem. Vagy aki a szalagavatón végigtáncolja az egész estét. Vagy aki csak mosolyogva sétál az utcákon, s rövid kis szösszeneteket ír. Vagy aki megbocsát. Csak így. Mindenkinek és magának is. Aki szeret. Csak úgy. A megbocsátás egy nehéz műfaj –
az ember azt hiszi már rég megtörtént, aztán néha-néha mégis felbukkan váratlanul. De próbálkozunk. Szívek vannak és széltolások.

Majd valahogy üzenj, hogy büszke vagy-e rám.

Csak hagyd, hogy szeressenek. Mert lehet szeretni téged.

Biztos?
Életem végéig tanulni fogom. Mindig van miért élnünk. Ez az egyik feladatom. Engedni másnak a szeretetet, és megbocsátani magamnak és másnak.

Majd valahogy üzenj, hogy büszke vagy-e rám. Valahogy. Majd.