nem, nem, dehogyis.

 (forrás: weheartit)

.Mindennek két oldala van. Ha hirtelen elszakad valami, ha hirtelen alábbhagy a lelkesedés, ha hirtelen megjön az érzelem, akkor nem kereshetünk okokat, indokokat, hanem először önmagunkkal kell leülni beszélgetni, hogy megismerjük a saját rossz vagy épp jó lépésünket, s csak ezután vethetjük össze a másik személyiségével és tettével. Nem foghatunk valamit a másikra úgy, hogy önmagunkkal nem vagyunk tisztában. Ahogy az érmének, úgy az egész világ cselekedetének mindig is két oldala volt, van, és lesz.

Emlékszem, hogy mennyire könnyű volt téged hibáztatni mindenért. A csalódásnak, az elhagyásnak, a szakításnak eleje, közepe és vége van: fázisokon kell átmásznod, hogy a végére megérkezzél a megbocsátás és egyensúly talajára. Mindig keresztül mész ezeken. Csak a harmadik, negyedik ilyen szívet-lelket összetörő tett után már könnyedebben, már gyorsabban, már kedvesebben éled át a hivatalosan kötelező fázisokat. Olyan lassúnak tűnik az egész, pedig igazából milyen gyors! Az egyik pillanatban semmi érzelem, a másodikban pedig hirtelen ellepnek a gondolatok vele kapcsolatban, a harmadikban meg tudnád fojtani, a negyedikben pedig mindig őt fogod szeretni, az ötödikben félsz, a hatodikban épp ez az a félelem ami meggátol abban hogy a kérdőjeleket felkiáltójelekké változtasd, a hetedikben legyőzöl mindent s így a nyolcadikban ismét semmi érzelem, hogy aztán a kilencedik és tizedikben a megbocsátás, az önmagaddal megbarátkozás és a belső egyensúly kapjon helyet benned. A vége mindig mindennek jó.

Látom az utcán sétáló, lehajtott fejjel közlekedő vagy a túlságosan az eget kémlelő embereket, s eljátszom a gondolattal, hogy vajon kik lehetnek ők. Hogy mi lehet a nevük, mivel foglalkozhatnak, milyen lehet a családjuk és milyen a kapcsolatuk velük, hogy ők maguk milyen emberek, hogy mit szeretnek és mit szeretnek kevésbé, hogy mit csinálnak szabadidejükben, hogy olvasnak-e verseket és regényeket, hogy követik-e a híreket, hogy nyitottak-e tényleg a világra vagy csak inkább egyedül isszák a kávéjukat. Múltkor a pirosmetrón ültem, és egy fiatal lány állt az ajtónál majd aztán ült le a párhuzamosan lévő ülés egyikére, s annyira láttad rajta a zavarodottságot, a szégyenlősséget, a kedvességet, hogy egyszerűen késztetést érzel, hogy felállj, odaülj mellé, beszélgess vele és átöleld. Hogy elmond neki, hogy gyönyörű szép és legyen büszke magára, mert ha egy emberből ennyire tisztán árad a lélek, az sajnos manapság olyan ritka, mint a fehér holló télen.

Miért dőlünk be a tévének? Miért dőlünk be annak, hogy “minden mást nyomj el magadban, ami nem azt mutatja a világnak, hogy boldog és elégedett vagy az életeddel a nap hetvenkét órájában?” Mert ha nem vagy kiegyensúlyozott minden másodpercben, akkor mi lesz? Megfog az Isten, és visszavisz oda, ahonnan lepottyantott téged a Földre?  Nevetséges. Attól nem fog kevésbé szeretni téged, hogy elhagyod a felszínes viselkedést és megpróbálsz minden pillanatban az lenni, aki valójában vagy: úgy, ahogy jön, megjátszások és menekülések nélkül. A jó mellé kell a rossz, a pozitív mellé a negatív, a gyönyör mellé a piszok, a csodák mellé a csalódás, a szeretet mellé a közöny, a minden mellé a semmi. Mindennek van ellenpólusa, és szükségünk is van ezekre. Nem lehet kiiktatni azt, ami nem tetszik nekünk, ami szerintünk ‘rontja az imidzsünket’. Hiszen mi más rontaná önmagunk hitelességét, ha nem a felszínre kipakolt hazugságok? Nem is kell a szánkkal kimondani a hazugságot, elég a szemünkkel, a mimikánkkal és a látszattal megmutatni azt. Csak figyelni kell. Nem mint egy lesifotós, sunyiskodva tekingetni össze-vissza és várni, hogy minél előbb valami izgalmasra bukkanjunk, amit gyorsan szétkürtölhetünk a városban. Nem, nem, dehogyis. Nem kell mindig készenlétben állnunk sőt, ami csak úgy, várás nélkül talál ránk az a legizgalmasabb és az a legszebb emlékünk egyike. Csak gondoljatok bele, hogy így van! Aminek meg kell történnie veled, és aminek nem, az úgy is meg fog, akár várod, akár nem, akár akarod vagy akár nem. Vannak dolgok, amikben nem te döntesz.

 
#1001
Kiegészítés

tudom mennyire távol vannak néha a dolgok,
tudom mennyire közel tudod érezni magad valamihez ami becsap,
tudom mennyire szeretnéd azt ami lehetetlen,
tudom mennyire szeretnéd azt ami lehetséges,
tudom mennyire érzed magad néha kicsinek,
tudom mennyire érzed magad néha túl nagynak,
tudom mennyire kimondanád,
tudom mennyire magadban tartanád,
tudom mennyire ölelnéd,
tudom mennyire pofoznád,
tudom mennyire eljátszanál a gondolattal hogy mi lenne ha,
tudom mennyire visszakívánod,
tudom mennyire hálás vagy mégis mert nincs vissza gomb,
tudom mennyire kettősszemélyiség vagy,
tudom mennyire túlhaladod néha a kettőt,
tudom mennyire akarod a jót,
tudom mennyire betegesen ragaszkodsz a rosszért,
tudom mennyire elbújsz a cigaretta füstjébe,
tudom mennyire betemet minden amikor nem jutnak eszedbe az ábécé betűi,
tudom mennyire várod a mosolyokat,
tudom mennyire sikítanál,
tudom mennyire azt gondolod hogy,
és tudom mennyire Te vagy az a Te.

mi vagyunk.
nem a tévé,
nem a rádió,
hanem a szóbeszédek és a hangos ricsaj az utcán.
mi vagyunk azok,
kik félnek attól hogy félni fognak.
mi vagyunk,
mi.
eltékozolt másodpercek 
és október hűvössége.

tudtad, hogy
elle eyre hangja pont harmonizál az októberrel?
nézz rá,
és eszedbe jut lendvaililla.
mindenkiről mindenki eszünkbe jut,
mindenki a másik tükre.

‘just like you’
suttogja az október.
mint te.
mint mi.

légy boldog,
október van.