Júniusi levélféle.

“Azzal akit szeretsz, lehetsz undok.”

Néha elfelejtjük a helyes szerepünket egy másik ember oldalán, vagy egyáltalán a világban, s olyanokká válunk, mint akik frusztráltan fekszenek a füvön, miközben körülöttük emberek zajonganak. Elfelejtjük értékelni azokat a dolgokat, amiket már megkaptunk. Természetesen ez már olyan alapdolognak számít, hogy fel se figyelünk, ha újból belefutunk egy sötét alagútba, de aztán felvillan egy kis fény, és összerezzenünk. Mindig előttünk áll valaki ilyenkor, mi pedig grimaszt vágunk rá vagy egyszerűen csak a mondandójára. Onnan tudjuk, hogy ki számít nekünk, hogy tudat alatt is képesek vagyunk undok lenni vele, képesek vagyunk bántóakat mondani és a végén legbelül érezzük, hogy ez most pocsék tett volt. Állítólag a fontos emberek mindig megbocsátanak nekünk, s mi is mindig megbocsátunk nekik. De mi van akkor, ha a mindig nem is mindig? Ha a megbocsátás igazából nem is megbocsátás? Mi van akkor, ha úgy kettészakad két ember, hogy aztán utána, ha akarnák se, ha Jahve is akarná, akkor se tudnának újra összekapcsolódni? Akkor tehát mégsem voltak igazán fontosak egymásnak, vagy épp ők az élő mintapéldányok, csak már önmagukban is bizonytalanok?
Tudod, emlékszem még a kinyíló rózsára a kertben, a vad nevetésekre az eltévedések miatt, a halk elsuttogott szavakra azért, mert féltél, hogy valaki is meglát. Undokak vagyunk azzal, akit szeretünk, de el is felejtjük őket? Ki is cserélődnek az emlékeink, ha már egyszerűen nem akarjuk őket? A kitörölt emlékek aztán homályos foltként jönnek vissza, és már úgy meséled el őket pár hónap elteltével, ahogy csak akarod, ahogy csak eszedbe jut, hiszen nem emlékszel már tisztán a valóságra. Olyanon is mosolyogsz, mint ott a Blahára történő séta kapcsán, olyanon is mosolyogsz, amit régebben ki nem állhattál. Ellentétesen raknak téged össze. Undok lehetsz azzal, akit szeretsz, de nem tagadhatod le azt, akit szerettél. Ez nem így működik. Tudod C, akkor ott akartalak hagyni. Amikor kimondtad és mosolyogtál rajta, mintha ezer éves közös múltatok lenne a hátatok mögött, akkor csak azt éreztem, hogy… hogy ott akarlak hagyni. Undorodtam tőletek, tőled abban a percben. Csillogott a szemed már attól, hogy kimondtad, és én ott akkor nagyon gyűlöltelek, s bolondnak éreztem magamat, egyszerű naivnak, aki simán bedőlt az egész játéknak, aki simán a kényed-kedve szerint járt el, hogy akkor nem találkozunk vele, te meg hirtelen mosolyogsz azon, amit pár hónappal ezelőtt még ki nem állhattál.  Igazából rossz irányba változtál, most már kicsit visszatértél, de még mindig nem vagy az, aki lehetnél, mert képes lennél rá. Egyszer azt mondták nekem, hogy talán nem is szerettelek, ha nem hiányzol. Már nem tudom mit éreztem ennek hatására, régen volt, homályos sötét űr az egész, az utána lévő emlékek teljesen elfoglalták a helyét inkább, de hálás vagyok neked azért a Blahán sétálós éjszakáért. Láthatatlanban megtanítottál arra, hogy türelmes legyek. Hát nem mókás? Senki sem emlékszik rád, mégis az életemben te alkotod a harmadik legmaradandóbb leckét.

Emlékszem, milyen nem bízni. Emlékszem, milyen úgy élni, hogy egyszerre hiszel, egyszerre bízol, de mégsem vagy képes megbízni olyan jó mélyen és igazán az emberekben. Mintha lenne egy fal, ami csak megépült saját maga által, hogy védjen a rosszaktól. De vajon kik azok a rosszak? Nem lehet, hogy saját magad, s a fal csupán önmagadtól félt és véd? Hiszen van, amikor nem gátol belül semmi, amikor minden annyira szabadnak és csodásnak néz ki, aztán egyik napról a másikra újból felkerül a falnak hívott ördög. De ha egyszer megismerjük önmagunkat, akkor nem marad mindig velünk? Mégis mi értelme akkor az egésznek, hogy önmagunkra leljünk, ha utána így sem százhúsz százalékos a tökéletes állapot? Hazudunk magunknak még akkor is, amikor őszintének gondoljuk? Tudod, csak ültem és arra gondoltam zenehallgatás és kávézás között hirtelen, hogy már megint itt tartok, hogy már megint itt tartunk. S ráírtam valaki olyanra, akinek elmesélhetném az egészet, ami bennem van, tudod, annyira szükségem van arra, hogy elmondhassam, “nem tudom merre tartok, hogy újból keresztezték egymást az útjaink, amin éppen gyalogolunk.” Túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy másmilyen legyek. Mégis miért van az, hogy néha rossz embereket vonzzuk be, akikre az életünket is rájuk bíznánk? Mégis miért van az, hogy néha olyan embereket vonzzunk be, akik az életüket ránk bíznánk, mi pedig meg sem érdemelnénk? Miért van az, hogy több ember szükséges ahhoz, hogy kezdjük kapisgálni milyen emberek is élnek a világban, körülöttünk? Miért nem elég csak egyetlen egyet ismernünk, hogy mindent megismerjünk? Helyette néha tévedünk, néha pedig beigazolódik az, amit az elején figyelemre sem méltattunk, mert azt hittük, hogyha nem engedünk a sugallatnak, akkor majd eltűnik. De a rossz sugallatok mindig valósággá cseperednek. Látsz egy személyt, nem szimpatikus, mégis odajön, beszélgetni kezdtek, eltelik egy hét, két hét, két hónap, a barátoddá növi ki magát, de belül mintha azt mondaná valaki neked, hogy ne bízz meg benne, mert nem az, akinek mutatja magát. Nem hallgatsz a belső hangra, s alig telik el félév, bebizonyosodik, hogy hallgatnod kellett volna rá. Te is ilyen voltál. Ti is ilyenek voltatok. S fogod a bőröndödet egynyári napon, beleteszel pár ruhát meg minden egyebet, ami szükségesnek tűnik, hajnalban pedig kislisszolsz a házból a pályaudvarra, hogy elérd az első vonatot, és neki vághass a nagy menekülő utadnak. Mert mi más lenne, ha nem menekülés; hirtelen jövő utazás, hogy majd elmeséld az unokáidnak, milyen felelőtlen voltál? Az ember általános reakciója, hogy elmeneküljön az elől, aki fontos számára, akit megbántott, s képtelenek újra kibékülni. Menekülnöd kell, hogy feldolgozd… baromság. Bár vannak helyzetek, amikor a menekülés tűnik a legjobb módszernek ahhoz, hogy végre egyedül maradhass. Erről tudnánk mesélni, igaz? Valamilyen szinten most is ezt teszem. Ragaszkodunk önmagunk csendjéhez, hogy ne törjünk ki a társaság közepén négy pohár bor és egy doboz cigaretta után. Kedves Felhőm.

“Könnyű téged boldoggá tenni.” Emlékszem, hogy mindig ezt mondtad nekem, hogy mindig megjegyzik ezt mások is mosolyogva és hitetlenkedve, mégis mintha ez olyan csuda jó tulajdonság lenne, pedig hidd el, nem az. Nem szeretek azaz ember lenni, akinek könnyen boldogságot lehet okozni, mert ha könnyen megkapsz valamit, akkor könnyen el is vehetik tőled. Mégis mindig mosolyogva fogadtam, szívet melengetően jól esett ez a mondat, akár tőled kaptam, akár mástól, de mindig úgy mondtátok, hogy igazán jó embernek éreztem magam közben tőle. Mindig eléritek valamivel, hogy jó embernek érezzem magamat. Mindig eléred, hogy rossznak lássam azt, aki a tükörből néz vissza rám. Miért akarunk jók vagy rosszak lenni? Egyik sem vagyunk, hogy mindkettő szabadon táncoljon bennünk egy korsó sörrel a koncert előtti órákban. Pont amennyire boldog vagyok, annyira össze vagyok zavarodva tőled. Kedves Felhő.