Ahogy a házépítésnél, úgy kell építkezni egy kapcsolatnál is: mindig a legelején kezdeni. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a második, a harmadik, a negyedik esélyadás után is rögvest a régit akarjuk visszakapni. Türelmetlenekké válunk, s ha akadozik a kommunikáció a másik személlyel, vagy épp nem úgy zajlik minden, ahogy elterveztük, akkor dühösek leszünk. A tanácstalanság érzése mindig düht vált ki az emberből. Túlságosan ragaszkodunk egy elképzelt álomvilághoz, s inkább önmagunk kérdőjeleivel és önmagunkkal harcolunk, mintsem ismételten felrójuk a másiknak mindezt. Mert nem akarunk megint összeveszni, hogy aztán megint átéljük azt, milyen cseszettül hirtelen véget tud érni egy kapcsolat. Külön utakon folytatjátok, aztán pár hónap, pár év múlva ismét egymás mellé sodor titeket az élet, s amit egykor elfelejtettek, amit egykor már úgy éreztétek lezártátok, az mind az újratalálkozásnál a képetekbe nevet. Semmit sem vagytok képesek lezárni egyedül a másik fél nélkül: homokot szórhattok rá, hibajavítóval húzhatjátok át, hogy még csak ne is látszódjon, de soha el nem tűnhet és a sors igenis tudja, hogy mikor kell visszahoznia az egészet az életedbe. Amikor a legkevésbé számítasz rá. Amikor tényleg már ott tartasz, hogy az egész kapcsolatotok meg sem történt, csupán csak egy jól irányult hallucináció volt a számodra, akkor egyik nap felkelsz és bumm, hirtelen megtalál téged a múlt. Megtalál, szorít, mindent visszahoz és nem enged. Te pedig küzdesz ellene, mert rájössz, hogy igazából magadnak se és senkinek sem bocsátottál meg, s ez a tudat megrémiszt téged, hiszen így kiderül, hogy egyáltalán nem vagy egy jó ember, hiszen a jóságot a megbocsátással kötöd össze, és ez látszólag nem megy neked. S újabb harcolás, küzdés jön saját magaddal. Néha már azt sem tudod ki vagy, hogy mit szeretnél, hogy egyedül vagy-e vagy vannak melletted olyanok, akiknek számítasz, egyszerűen minden összezavarodik benned. Az érzelmi skálád hol Kristen Stewart szintjén van, hol pedig a másik végletben, minden az arcodon, mindent a testeden kívül ordítasz ki magadból. Lassan már semmit sem tudsz, hogy pontosan tudj mindent. Önmagad csupán csak egy szellem lesz önmagad számára: az egyik részről üresebb a kirakatban álló próbababánál, a másik részről pedig ereje teljében létező személyiség össze-vissza kérdőjelekkel, amikre nincsenek válaszok.
Pedig az ember miről is híres? Hogy csak azért is meg akarja találni az összes kérdésre a válaszait, ha lehetetlennek tűnik is. Hányszor halljuk, hogy “nincs lehetetlen”, és “az ember a saját hibájából tanul”, de valóban így áll a helyzet? Tanulunk a saját hibáinkból, vagyis inkább engedjük magunknak, hogy tanulni tudjunk mindenből? Az esélyadás is rendkívül nagy küzdés és tervezgetés árán jön létre, aztán meg utána azt se tudjuk, hogy miért is adtunk a másiknak újabb lehetőséget. Talán csak magunk miatt, hogy bebizonyítsuk magunknak és a többieknek, hogy nincsen baj, hogy minden a lehető legtökéletesebb. A bölcs, az nem felejt, de megbocsát. Az alapoknál kell kezdeni mindent. Le kell rombolni a már kész házat, hogy új alapokon újjáépíthesd. Minden építkezés egy új tanulás. Át kell menned a legrosszabbon, a legváratlanabb bukfenceken, hogy a végén elérd azt, amit el kell érned. Nincsenek színtiszta esélyadások anélkül, hogy először ne önmagaddal barátkozz meg teljesen: a legnehezebb feladat talán a világon. Természetesen a másiktól is minden függ.
Csalódások után kibékülés? Milyen az a “felmelegített káposzta”? Adhatnak-e mások tanácsot egy szakítás, egy összeveszés után neked? Az emberek kockáztatnak vagy bíznak és szeretnek?
Összeveszel egy fontos emberrel vagy szakítasz, a folyamatot elnézve egyre megy. Bármi kiválthatja a végét, mind a kettőnél lehet egyforma és lehet teljesen más ok is. Az utána lévő helyzet viszont azonos. Elkezdtek külön utakon járni, egymás felé sem néztek sőt, tudat alatt olyan lesz az egész, mintha soha nem is ismerted volna a másikat. Nem azért, mert ezt akarod, hanem mert egyik nap felkelsz és nem jut eszedbe róla semmi. Éled az életedet, s ő is éli. A düh, amit egymásnak okoztatok nagyobb annál, minthogy nagyítóval lássátok az apró részeket. Nem érzel semmit, tökéletes boldogság minden. Ez a néma, nem tudatos cenzúra. Telnek a hónapok, az évek, s egyik nap most úgy kelsz fel, hogy minden eszedbe jut – mintha a szakítás másnapja lenne, mindenről ő jut eszedbe, őt keresed és írnál neki, csak félsz, mit szólna hozzá. Az élet kiszámíthatatlanul csodálatos. Napok telnek el, megtalál téged. Az élet már csak ilyen: amikor elfelejtesz valakit, akkor fog visszatalálni hozzád.
S jön a küzdés, a sakk-matt játék, a se veled-se nélküled kapcsolat. Beszélnétek, de két mondat után beáll közétek a csend. Mind a ketten a másikat hibáztatjátok, hogy ő nem keres, hogy ilyen és olyan. Egy előre és vissza három lépés. Csiki-csuki játékok, kisebb-nagyobb pár napos szünetelések, s mindig csak akkor agyalsz rajta, amikor visszatér. Nem érted a negyedik ilyen után, hogy mégis miért pont most, hogy mégis pont ő, hogy mégis miért tűnik olyannak az egész, mintha direkt csinálná a zavargásait. Jönnek a kérdőjelek, az össze-vissza gondolatok, az összezavart érzelmek, s ott találod magad, hogy rájössz, nem tudod utálni és soha nem is fogod, de az ami régen volt, már nem akarod. Nem tudod mit szeretnél, de azt nem, ami régen volt. Próbálod messze tartani magadtól egy kicsit, de aztán valahogy mindig közelebb sétál. Ő tud a legkönnyedebben felvidítani, és ő tud a leggyorsabban feldühíteni is. Rossz szavak, cinizmus, nevetések, kérdések, veszekedések, zavargások, szívek, szorítás és öröklét. A két véglet embere.
Intenzív napok, ezek jellemzik a kapcsolatot. Aztán a mély hullámok után egyszer csak írsz valamit neki, valami butaságot, és működik. S ekkor jössz, hogy de hát pont ez a lényeg: nem siettethetsz valamit, ami már egyszer végett ér. Magadba nézel, és azt veszed észre, hogy napok óta nevetsz és táncolsz, a néhol egy dal hatására rád törő zokogással együtt, de felhőtlenül boldognak érzed magad. Jeleket kapsz és észreveszed őket. Önmagaddal helyrejöttél, s ezután már minden lehetséges. Önmagaddal megbarátkozás azt jelenti, hogy türelmessé válsz a többi ember felé, a legfájdalmasabbnak tűnő pillanatban is.
S megszületik a második esély.
Esélyadás után is van élet. Le kell rombolni a régit teljesen, hogy egy újat kezdhess el építeni az alapoktól kezdve. Nincs kilátástalan helyzet, csak elmenekülés önmagad elől. A kapcsolatok első szabálya mindig az, hogy önmagaddal legyél jóba, hogy mindenkivel jóba lehess. Nem adhat tanácsot neked más és te sem adhatsz tanácsot másnak, legalábbis olyan tanácsadás tilos, amibe megmondják mit csináljon az illető. Önmagadnak kell rájönnöd az egészre, hogy aztán mindent elengedj és szeress.
Te képes vagy esélyt adni egy olyan személynek, aki régen fontos volt a számodra?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: