Júniusi levél.

Kedves.

‘Nincs olyan személy, vagy körülmény, aki el tudja venni a boldogságot, vagy a belső békét tőled az te engedélyed nélkül.
Semmi nem zavarhat meg, csak az amit engedsz. Szóval engedd el! ‘
(napi kabbala útmutató)

Azt hiszem, mindig az zavar össze, ha valaki megjegyzi mennyire jó hatással van rám valaki, ha megjegyzi, hogy mennyire boldognak nézek ki. Összezavarodom ettől, s bár úgy érzem, nem hatott meg, mégis napokig a fülembe cseng a mondat. Minden megváltozik. Megijedek attól, hogy ezek szerint megint eltűnt a jégkirálynő jelmez, s sikerült mögé lopakodni valakinek, valakiknek olyannyira, hogy ezt mások is észreveszik. S ha ez sikerül, megint ott lesz annak a lehetősége, hogy megbánthatnak, hogy megbánthatok, s tudod, azt hiszem, hogy ezért inkább csak menekülök tudod, “inkább előbb én löklek el, mint te lökjél el” alapon. Nálad is ezt csináltam. Mintha az égből leszólnának ilyenkor, hogy túl nagy a szabadság és túl boldognak tűnök, állítsanak meg nagyon gyorsan. S küldenek egy mondatot, egy cselekvést, bármit, csak jelezzék, hogy pocsék irányba megyek ahhoz, hogy fontos legyek, hogy fontos legyen az adott pillanat.

Megijedek szeretni.

Megijedünk szeretni.

Másrészről meg ott van az a kapcsolat, amiben már nem bírjátok egymást, vagy magatok sem tudjátok hogy mi a helyzet köztetek, de az egyik nem engedi el a másikat, mert az a másik jelenti neki a biztonságos talajt a Földön. S amíg ő nem engedi el, a másik sem tud elmenni. Önzőség tetőfoka.

Félek szeretni és önző vagyok.
Most azt mondanád, igen, most te Felhő mondanád azt, hogy nem lepődtél meg, hogy mindig is ilyen voltam, hogy mindig is ezek alkottak úgy engem, hogy mindig is tagadtam mindkettőt. Lehet. De tagadtuk egymást szeretni, hogy szeressük egymást. Így működtünk, hogy aztán egy szempillantás alatt szűnjön meg a bizalom. Te nem hittél nekem, én meg már nem akartam hinni; hiszen ha az ember nem hisz valakinek, akkor könnyedebben fordul neki hátat és hagyja magára, nem igaz? Olyan könnyű, olyan természetes volt az egész. Összevesztünk, kiabáltunk és csúnyákat mondtunk egymásra, át sem gondolva a szavakat magunkban, csak egyszerűen kimondtuk őket. Nem éreztem akkor már semmit sem. Üressé váltam, hogy olyanná válj a számomra, mint egy idegen, bár az idegen legalább érdekel és kíváncsivá tesz, de az irányodba már ezeket sem éreztem.
Most is ez van, azt hiszem. Akkor is jöttek a mondatok, a kijelentések a többiektől, amik zűrzavart csináltak a fejemben, amik azt mutatták, hogy álljak meg, mert nem szabad továbbmenni. Mondatok, amik elbizonytalanítanak még a legnagyobb szeretetben is. Sosem kérdezted meg, hogy igazából mi volt az oka, hogy elmentem. Sosem kérdeztem meg, hogy igazából mi volt az oka annak, hogy még csak nem is küzdöttél azért, hogy maradhass.

Rengetegen  voltak ma. Jöttek emberek, jött minden, nevetések voltak és ölelések és kifacsart mondatok, majd sétálások a messziségbe. Hagynom kell, hogy elmehess. Nem szabad hagynom, hogy elbizonytalanítsanak a kiejtett szavak a kapcsolataimról. Hagynom kell, hogy szeressenek. Nem szabad hagynom, hogy amint veszélyben érzem magam, menekülőre fogjam. Hagynom kell, hogy megtanuljam azt, igenis nem rossz dolog az, ha szeretsz.

Érted aggódom. Megijedtem a héten, hogy vajon mi van veled, úgy eltűntél, nekem pedig eszembe jutott, hogy amikor én tűntem el, megtaláltál és közölted, hogy aggódtál értem. Én nem mertelek megtalálni máshol. Talán az egésznek ez a lényege, hogy túl gyáva vagyok hozzád. Túl gyáva vagyok egyáltalán ahhoz, hogy ténylegesen érzelmeket közvetítsek ki másoknak. Egyszer egy pólón ez volt felírva, ‘túl gyáva vagy félni’. Ha egyszer majd találkozunk, ezt írom majd a füzetedbe, vagy ha már megjelent a könyvem és megveszed, akkor ezt írom a te példányod első lapjára: túl gyáva vagy félni. Folytatnod kell majd a te történeteddel ezt. De van egy másik mondat is, az szeretetreméltóbb, azt csak akkor fogod megkapni, ha már tényleg újból helyrerázódtunk. Helyre szeretném rakni, azt hiszem, csak túl nagy a csend, nem szeretem a csendet, te szereted? Zaj kell, dobpergés, üvöltés, suhogás, tányértörés, felsőbbrendű kacagás, könnyektől átfutott éjszaka. Szabadlábon vagyunk egymástól. Magamtól vagyok szabadon. Talán csak ezt féltem, de miért kell a fülembe ültetniük azt, hogy jó hatással van rám, hogy boldognak tűnök, hogy tartsam meg mert jó lesz? Miért kell az emberek életébe belekontárkodni? Legalább látnák azt, ami a szemük előtt zajlik, de csak néznek, nem látnak semmit sem, csak mennek előre, csak mennek előre.

Ma megtudtam, túl sok egyforma ember vesz körbe. Volt egy időszak, amikor olyanok, most pedig mindenki ilyen. Tudod, olyan embereket vonzol magad köré, amilyen te is vagy. Tehát én most ilyen vagyok.

Irie Maffia felírat még mindig ott van a színpadon.
Nagyon jó lesz?
Esetleg.

Ölelés,
XY Példátlanlény;