májusi levél;

Kedves Felhő,

Látod, pont ez a bajom veled. Hogy nem csinálsz semmit. Hogy nem mutatsz ki semmit. Hogy nem mesélsz, de elvársz. Pontosan ez a bajom veled, hogy egyszerűen semmi sem érdekel, mégis mindent vinnél legszívesebben. Megmagyarázod a dolgokat, kedves vagy, közben pedig ki tudja mit gondolsz, talán még te magad sem vagy tisztában az egésszel. Összezavarodott cserepek fekszenek a földön. Összekuszált szavak ugrálnak be másodpercenként a tengerbe.

Szeretem, amikor az életemben vagy. S unom, ha már az életemben vagy úgy, hogy csak mondod, de nem teszel érte semmit sem. Tudod, azt hiszem, a miénk a háború, s ha békévé fog válni, akkor már kiszeretek belőle, belőled, belőlünk. A zaj kell, ami megöli a csendet.

“Én kapkodok és szertelen vagyok, te pedig hirtelen haragú vagy és a pillanatnak élő.

Melyik a rosszabb?
Melyik a jobb?

Találgatunk ahhoz, hogy élni tudjunk tovább a jelenben. Szavakat adunk a másik szájába a nyilvánosság előtt, mert a többi ember úgysem értene meg minket, mert mi úgysem értenénk meg a valóságot. Az őszinteségtől kimondott szavak mindig félelmetesek, ha meghallja őket az ember – akár ő a tettes ebben, akár más. Ami félelmetes, az félelmetes is marad, s ezért nevetséges dolog olyan ellen harcolni, amit úgysem változtathatsz meg, amit úgysem lehet befolyásolni azzal, ahogy te magad látni szeretnéd. Jön és tarol, az emberek pedig behódolnak neki. A félelem erős, az őszinteség még erősebb, épp ezért egy ultraextrás csodapáros ez a kettő így együttvéve. Olyan, mintha önmagad ellen harcolnál, amikor nem fogadod el, hogy félned igenis kell, mert különben semmi más nem vinne ennyire brutálisan erősen előre az életben. Félsz és cselekszel, de ha nem félsz, akkor egy idő után mi adná meg azt a plusztöltést a cselekvés előtt? S egyáltalán, mikor tudnád magad rászánni valamire is, ha nem érzel belül semmit? Mikor tudnád azt mondani, „igen, megteszem”, ha igazából semmiféle kényszert nem érzel afelé, hogy tényleg meg kéne tenned?

Butaság és álomfutás.
Butaság és álomfutás az egész, mégis e nélkül meg olyan kevesek lennénk, hogy egyáltalán nem lennénk érdekesek egymásnak. S minden ember érdekes akar lenni, így vagy úgy, a másik embernek. S amiben érdekesek szeretnénk lenni, azt féltjük a legjobban – azt tudják bántani úgy, hogy fájjon, ami túlságosan közel áll a szívünkhöz. Ami már a szívünk.

Háromszázezer lépés előre, s csak egy és fél lépés hátra. Hosszabbítás? Lefújás? Elszakadt kötél? Megmaradt kávéfoltok?

Nem merek válaszolni. Tehát? Tehát válaszolok. A zsigereimben érzem a reszketést, egyszerűen olyan érzés, mintha fáznék, pedig kint körülbelül harminc fok van, és bent sincsen húsznál kevesebb. Ilyenkor mindig átlépsz valamit, ami teljesen másmilyen az eddigi megszokottnál. A megrögzöttségből való kiugrás az ismeretlenbe. Ez az, ami csábító hatással bír, s talán nem is az ember maga.

Kiömlött tej, és lekvár a pirítóson. Kedvelem a lekarcolhatatlan képeket, és a megnevezhetetlen pillanatokat.

Hova tűnt a lazaság? Hova tűnt az egyszer-élünk érzés? Hova tűnt a ragaszkodás? Miért változott át valamiféle kegyetlen történetté az egész? Háborús-övezet, mert ha béke lesz, hátat fordítok és eltűnök. Neked. Előled. Friss felfedezés, konkrétan tegnapi. Az ágy szélén a laptop, benne a megnyitott oldalakkal és a kiszűrődő zenékkel, s azon kaptam magam, hogy fekszek az ágyon a plafont bámulva vagy éppen az ablakon nézek kifele. Elszakadt valami bennünk, bennem, benned, bár lehet, hogy benned már rég. Az is lehet, hogy igazából mindvégig bennem szakadt el valami előbb, csupán rád vetítettem ki az egészet. Mert könnyebb olyasvalakire felróni mindent, aki már eleve bizonytalan talajon áll, aki már eleve közelebb áll az utálathoz, mint a szeretethez, ha rólam van szó.

Mi van akkor, ha ez az egész mindig is arról szólt, mindig is arról fog szólni, hogy mennyire ziláljuk szét egymást éppen? Mi a háborúban vagyunk jók, békében meghalnánk. Szükségünk van a zajra, az üvöltésekre, a kérdőjelekbe csomagolt feszültséges megnyugvásba. Nem tudunk mit kezdeni az állóvízzel, nem is szeretnék mit kezdeni vele, s neked sem épp a kedvenced, szóval úszunk az árral, amíg át nem úszunk a túlsó partra, hogy aztán lesz, ami lesz alapon továbbálljunk? Lehet tél vagy nyár vagy ősz vagy tavasz; ugyanolyanok vagyunk.

 Nőj fel, mondtad és elsétáltál a másik irányba. Te nem lehetsz hős, pedig régen egy kicsit azt hittem, hogy az vagy.”

Tudod, csicseregnek a madarak,hétágra süt a nap, itt a nyár. Szeretem az elmúlt és jövőbeli napokat. Szeretem a zenéket, amik jelenleg mennek az életem alatt. S tudod mi a fura? A rengeteg kérdőjelekbe csomagolt gondolatokat is szeretem az összezavarodottsággal és a színes lufikkal együttvéve. Mindig rájövök, hogy az kell, hogy pörögjön minden, hogy legyen aktivitás, nem tudás, elnézés, üvöltés, nevetés, minden legyen, hiszen annyira széles sávon mozognak az érzelmek, hogy mindent ki kell használni. És élvezni. Ahogy az ember mindenre képes, ha igazán szeretné – csak akarni kell és hinni. Ami meg így sem jön be, amit egyszerűen képtelen vagy bevonzani, annak nincs épp itt az ideje. Utólag mindig kiderül, hogy miért nem jött össze. Jeleket kapsz, hogy összerakj magadban mindent. Néha a lélek válságba kerül, hogy rá gyere mennyire csodálatos is az, ami körbevesz téged. Szükség van válságra, szükség van csendre, szükség van zajra, szükség van… Beszélgetésekre. Sosem beszéltünk meg igazán semmit, neked nincs szükséged rá, én meg beleőrülök a néma hallgatásokba. Jelzel majd, amikor hajlandó leszel? Hatvanéves korunkban is lehet egy kandalló előtt, kávéval a kezünkben. Bármikor, bárhol, csak mi és a téma lesz adott.

Vannak emberek, akik nem mernek szeretni, nem mernek bízni, nem mernek kötődni, mert félnek, hogy elhagyják őket. Félnek a folytonos ígéretektől. Kiélvezik inkább a boldog perceket, kiélveznek mindent, de aztán hirtelen valami bennük megálljt mondd, mintha azt mondanák, “elég lesz, úgyis el fog hagyni, hát miért is maradna melletted?”. S ezért óvatosak lesznek, s ha nagyon jön csukódik le a kapu, akkor felállnak, hátat fordítanak, és inkább ők hagyják ott a másikat, minthogy a másik hagyná ott őket. Pedig lehet nem is akarja az a másik személy a kapcsolat végét.

Már rég felnőttem, te vagy az, aki nem akar felnőni vagy aki inkább azt képzeli, hogy felnőtt. Mindig könnyebb sérteni, mint igazat mondani. Bár lehet, hogy néha-néha egy és ugyanaz a kettő? A tesztelős szakaszban álldogálók pár napja, még a szélén, s tudod mi a veszélyes, amitől rettegek? Már érzem a következő szintet, azt, ami a provokálásra hallgat. Nem szeretnék provokálni. Nem tudom, miért jönnek és jönnek ezek a szintek, de zajt akarok és üvöltést és kérdőjelekkel tarkított megnyugvást és meg nem értettséget és biztonságot, hogy mesélhetek, hogy leszidj, hogy mindent. Túl csendes kezd körülöttünk lenni lassan minden, s ezt nem akarom, beleőrülök a csendbe, nem való nekünk a béke. Sosem volt való.

Válságban a lélek.
Kérsz egy kis fröccsöt?

Ölelés,
XY példátlanlény.

(saját kép.
további képek: instagram).