Kockásnadrágba csomagolt csütörtök.

– Sok mindent másképp csináltam régebben – a kimondott mondat, a kimondott mondat, amit az ezer év után felbukkant L ejt ki a száján. Kezdek rosszul lenni, hirtelen szédülés kap el, csak intek a kezemmel, hogy „ne”, és már a tömegben is vagyok, már a lépcsőnél is vagyok, már kint is vagyok a Piaf bejárata előtt. Levegőt! Édes, csípős levegő. S egyszerűen mindenre megkaptam a választ, még arra is, amire nem is számítottam. Néha a barátság mindent visz, mindennél erősebb, de eljön az a pont, amikor a barátság már nem tud létezni egyéb, különleges vágyakozás és érzelmek nélkül. Próbálni kell, vagy ellenállni és búcsút inteni. Nekünk egyik sem ment, azért vagyunk most itt így. Azért vágytam hirtelen a csípős levegőre, s azért éreztem azt, hogy beleőrülök, ha még egyetlen egy szót vagy mondatot is kiejt a száján. Pedig én utána következem az ábécében, mégsem megy a párosítás. K, L, M. Mégsem megy a se veled, se nélküled kapcsolat, hiszen a lehető legjobban törekszünk a barátságunkra. Paradoxontól a paradoxonig. Sose hidd el teljesen azt, amit a másik ember kiejt a száján – én mindig elhittem, ők pedig mégsem hitték el, hogy én elhiszem mindenegyes szavukat. Keresték és kutatták a menekülő útvonalat az életeink között, s én labdákat dobáltam rájuk, hogy csak azért is meglássák azt, amit képtelenek felfogni, hogy igaz. A végén persze mindig ők győztek. Nem a kezemet fogták meg, hanem a szívemet tépték ki a helyéről, s otthagyták teljes magányában egy elhagyatott út közepén, kidobva a száguldó autóból. Előbb-utóbb mindig visszajöttek értem, én pedig beszálltam, mintha semmi sem történt volna, s elhitettem magammal, hogy semmi sem történt, csak egy ostoba játék, egy színdarab első felvonása volt az egész. Hogy kellenek a zűrök egy kapcsolatban, mert jobb, mintha csak egy állóvízben állnánk és várnánk a sült galambot, amíg bele nem őrülünk a totálplánban ránk nehezedő némaságba. Kiabáltunk egymással, mindennek elmondtuk a másikat, majd rögvest visszatértünk a kellemes hangulatú szeretet nevű parfümmel teleszórt légkörbe: szélsőségekből szélsőségekbe rohantunk bele, hogy egyszer fent és hol egyszer lent volt a viszonyunk. Megszoktuk egymást, hogy magunkat elfogadjuk. Azt mondják, hogy olyan embereket vonzzunk magunkhoz, amilyenek mi is vagyunk legbelül. Talán tényleg azokkal voltam mindig is körülvéve, akikben saját magamat láttam, csupán magam előtt is titkoltam az egészet. Ki akar olyan lenni, mint Dani? A szerelem csodákra képes, a függőség pedig keserédes katasztrófára. Mindkettőre szükségem volt, hogy magamat jobban megismerjem, hogy a többiekkel jobban egy hullámhosszra kerüljünk. Cigarettát veszek elő, mert egyszerűen vágyom arra, hogy valami valóságosat, valami igazit érezzek, ha már a kimondatlan szavaim a teremben maradtak nélkülem. Vágyom arra, hogy át legyek ölelve úgy, hogy közben meg is értenek, és nem holmi buta libának vagyok tekintve, akit nem kell komolyan venni, hiszen önmagát sem veszi komolyan. Honnan is tudhatnák, ki vagyok, amikor direkt elfordulok a legveszélyesebb kanyarban, hogy senki se lássa meg az igazi arcomat, hogy senki ne kötődjön, és én se kötődjek senkihez? Nevetséges sprint az egész.
– Mesélne a legnagyobb kötődéséről?