Blue Sky and table; who we are.

.Előrehajolok, hogy ne vegyél észre, pedig legbelül saját magammal küzdök. Miattad. Miattatok. Mindenki mást sokkal hamarabb közelebb engedtek magatokhoz, mint engem. Mindenki mást sokkal közelebb engedem már magamhoz, mint titeket. Nem tudom melyikünk volt az egér, és melyikünk a macska, de annyi biztos, hogy sosem kaptuk el egymást. Az emlékek? A minden. A jelenetek a szem előtt? A kék égbolt. A közösen átvészelt döntések így vagy úgy? A tengerpart felett köröző sirály. Volt egy idő, amikor azt hittük, megtaláltuk egymást. Most már látom, hogy csak egy kacskaringós útlezárás volt az egész; akkor az kellett, most pedig ez a semmi közepén lévő szalmaláng.

Körbeülünk egy asztalt, mindenki ott van, hiánytalanul. Csak képzeljétek el, hogy az egész társaság, tényleg mindenki ott ül egy széken, körben, és csak nézik egymást. Nem szimpatizálók, imádók, barátságok, ellenségek, közömbösek, csipkelődök, bohócok, hangosak, csendesek, bizonyosak, bizonytalanok, fiatalok, közepesek, egyedüliek, beolvadók – a paletta a lehető legszínesebb, mindig is az volt, mindig is a torta közepén lévő mázként éltünk egymás mellett. Máz a mázban, pácban a máz. Szükségünk volt a másikra, mert magunkat nem ismertük. De most ott ülünk, körbeülünk egy hatalmas asztalt, minden széken ül egy személy, minden emberhez társul legalább egy közös emlék, és igazából mit érzünk? Semmit. A szívünk már talán csak minden tizedik ember után szorul össze, a lelkünk pedig olyan üressé vált mint egy kirakatbábué. Mi lett velünk? Régen együtt éltük át a dolgokat, az új helyszíneket. Együtt éltük át az újdonságokat, és már-már gondolatolvasással társalogtunk. Mi lett velünk? Itt ülünk, s csak nézlek titeket, ahogy mindenki nézi a másikat, mégsem tűnik fel senkinek sem. Nevetünk és beszélgetünk és sunyin elrejtjük az érzelmeinket. Ezekké váltunk, ezek lettünk mi, tehát mit is akarunk még? Mindenki másnak hamarabb megbocsájtottál, mint nekem. Mindenki másnak könnyedebben mondtam ki a szeretlek szót, mint neked. Talán sosem volt ez egy nagy csapat, csak mi hittük annak. Mindenki másban jobban hisztek, mint bennem, s még csak észre sem veszitek, hogy mit okoztok ezzel. Néha én is már csak a legutolsó pillanatban veszem észre. S most itt ülünk az asztalnál. Az ember hibázik, az ember magyarázatokat szövöget és gyárt, az ember egyre jobban késik a vallomásokkal, az ember.. az ember mi magunk vagyunk. Mégis otthagyjuk egymást az útszélén. Mindenki mindenkit, aki most az asztalnál ül. Mindenki mindenkit elhagy egy idő után, egy perc után is, csak a többség nem a felszínen játszódik, hanem testen belüli kalandok. Fura szavaink vannak a magyarban. Kaland. Kirakatbábu. K. Szeretem a K betűket.

Aztán az ember rádöbben egy idő után, hogy amitől menekül az nem más, mint azok az újból és újból feljövő érzések, gondolatok,  amik egykor körülvették őt. Néha nagyon irritáló a minden okkal történik kifejezés. S az élet még körkörös is. Fel-felbukkan mindenki újra és újra, akinek valamiért az van megírva az életünkben, hogy felbukkanjon. Félsz, rettegsz, hogy megint minden összedől, hogy megint elköveted a hibáidat, és hogy megint nem tudsz úgy dönteni ahogy helyes lenne. Mintha vonzanád a bajt. Megkomolyodsz, pedig a szíved mélyén ugyanaz a kislány vagy, aki vágyik a luxusra, törekszik az álmaira hogy egyre többet érjen el sikeresen. Maximalistán vágod magadat a falnak újra és újra. Mindig ezt fogod csinálni. Mindenki ezt csinálja, csak te nem is tagadod. Nem voltál régen tisztábban az érzelmeiddel, hogy hogyan használd őket. Most megvannak, meglesznek, és akkor megijedsz tőlük, hogy miért is vannak itt? Mert a tieid, csupán fokozatosan elfelejtenéd, de legalább már tudod melyik micsoda.

Itt ülünk körbe egy asztalt, mindenki helyet foglal, és társalog és él. Él egyáltalán? Egy csapat, akik nem a valóságban élnek, hanem a valóság és a képzelet határán. Mi voltunk mi, és ez mindennél többet jelentett. Mi lett velünk? Mindenki másnak hamarább kimutatjátok, hogy mennyire jó, mint nekem. Mindenki másnak hamarább öntöm már ki a szívemet, mint nektek… bár ez látszólag nem igaz, hiszen talán már nincs is mit mondanom s nincs kinek. Énekled. Éneklem. Mi lett velünk? Mi lett magunkkal? Sötét van akkor, amikor vége van, rohadt sötét mert a szem csukva van keverve a sumák lázadókkal és dübörög a blues.

Kedves Önmagam, és a Pipacsok.