.Most elindulok egy olyan úton, ami lehet nem is annyira téves, mint amilyennek látszik. Ami lehet nem is annyira közönségesen egyszerű, mint aminek első tapintásra tűnik. Ami lehet, hogy nem is olyan magányos, de nem is önfeledt, de nem is hírhedt. Ami lehet, hogy így vagy úgy, de többet jelent majd mindennél, amit eddig tapasztaltam. Lehet, hogy kevesebbet. Lehet, hogy zsákutca és kakukktojás. Mindenesetre azaz egyetlen biztos ebben az útban, hogy elindulok rajta, hogy tanítani fog valamit, és a végén több leszek általa valamivel. Valamivel. Mint amikor a játszótéren játsszanak a gyerekek: az elején még félnek, ismerkednek az új környezettel, néznek jobbra és balra és hátra, s csak a kíváncsiság viszi őket előre. A kíváncsiság, ami mindenegyes emberben ott van, csak igazán emberfüggő, hogy mennyire a felszínen vagy éppen mennyire lent a mélyben. Mintha az idő elteltével egyre jobban szégyellnénk a hangosan kimondott kérdéseinket, az arcunkra is kiülő érdeklődésünket. Mintha az idő elteltével szégyellnénk azt, hogy van, amiben nem változunk gyerekkori énünkhöz képest: abban, hogy érdekelnek minket a többiek, hogy minél többet szeretnénk megtudni a világról, amiben élünk.
Az emberek önzőek. Ez egy ilyen önző, mindenkin áttaposó világ.’ A napokban többet hallottam ezt a megállapítást, mint amennyiszer kellett volna. Mint amennyiszer szerettem volna hallani. Talán tényleg önző világ. Talán tényleg mindenki azt nézi, hogy a jövője legyen szép, tökéletes, és gondtalan, s az álmai pedig valóságok. Talán a tökéletes jövőért mindenre képesek, és nincsen örök meg bizalom meg kapcsolatok. Talán csak azt mondják, hogy szükséges, mert tudják, hogy ezt kell mondaniuk, de közben ott és ott mennek tovább el az emberek mellett, ahol csak tudnak. Már lassan senkit sem érdekel a másik, igen, talán. Talán mindenki önző, s ezzel a magyarázattal mindig az jön, aki magát akarja óvni. Önző vagyok, és? Mindenki az!’ És ha mindenki beleugrik a kútba, akkor te is utánuk ugrasz, kedves? Néha ezt megkérdezném. Néha ezt megkérdeznénk. Mikor a repülőtéren vársz, az a rengeteg ember mosolyog és nevet és társalog, nem pedig azt nézi, hogy mennyivel rosszabb vagy épp menőbb bőröndöd van. Nem azt nézik, hogy a másik mennyivel sikeresebb, vagy hogy egyáltalán mit keres ott. A repülőterek egyik jellegzetessége az a levegő, amiben a szeretetmorzsák, a vallástól és kortól és nemtől függetlenül lévő embertömegek szerepelnek. Hogy mindenki más és más, de lényegében mégis ugyanazok, és ez nem baj, ez nem szégyellnivaló, ez nem arra ösztökél minket hogy álarcokat vegyünk fel azért hogy egyformák legyünk, hanem az elfogadásra ösztökél minket. Egyéniségek. Mindannyian. Belülről érkező színesség a fekete-fehér vásznon.
Legalábbis nem erre kéne ösztökélni az embereket. Nem az álarcra kéne csábítani, hanem önmagukra.
Minden kimondott szó, mondat, betűtenger előtt először el kéne töprengeni azon, hogy mennyi a valóságtartalma annak, ami megfogalmazódott bennünk. Hogy vajon tényleg helyes-e, és senkit sem akar-e megbántani. Még magunkat se. Még másokat se. Az utcán, a közlekedési járműveken… talán ott kéne a legjobban egymásra figyelnünk. Mosolyogni a lányokra, a fiúkra, az idősekre, a kicsikre, a fiatalokra, hogy ne a tükörbe lessék magukat, hogy ne a tükör belenézése után fogja el őket azaz érzés hogy vannak náluk jobbak is. Mosolyogjunk rájuk, hogy érezzék azt, amit alapból megérdemel mindenki: törődést.
Amikor mosolyogsz, az egész világ visszamosolyog rád.
Amikor sírsz, az egész világ kérdőn néz rád.
Amikor ugrálsz, az egész világ veled együtt nevet.
Amikor az egész világ mosolyog, erősnek érzed magad.
Amikor te mosolyogsz nem magadnak, hanem másokra és másoknak, az olyan mintha magadnak tennéd – tükrök vagyunk a világegyetemben. Minden tükör, amerre csak nézünk és mozgunk. Egy hatalmas nagy tükörként létezünk. Mosolyogj, hogy erőt adj, hogy erőt adjanak.
Éljünk mosolyból,
éljünk.’
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: