.Szakadt nadrág, cipő a kézben, fehér ujjatlan felső ami alól kilátszik a melltartó, telefon a nadrág zsebében ami két másodpercenként pityeg, hajnali négy óra és a helyszín a keleti pályaudvar egyik padja. Lassan fél órája itt szobrozom, még egy óra van hátra a vonatomig, még egy óráig hallgathatom a pittyegést, a körülöttem lévő csendet, a fejemben szűnni nem akaró ürességet. Gondolatok helyett fehér vászon, ami olyan fehér, mint a felső ami rajtam van. Mehettem volna a lakásra is, ott a deák térnél, de minek is? Mert már az enyém is, és nem csak a tied? Ugyan. Hogy a tér megint tanúja legyen egy újabb baklövésemnek, egy újabb puzzledarabomnak az életemből? Kihagynám. Ahogy kihagytam volna a ma estén összefutó, rövid, de annál maradandóbb találkozást. Ahogy kihagytam volna a szédülés közben kimondott szavakat, amiket aztán nem vonhattam vissza. Nem menekülhetsz mindig, ezt is tőled hallottam, mégis te vagy a legprofibb az egészben. Mindent, amit egykor nekem mondtál, az igazából tükör neked: belőlem legszívesebben kiölnéd azt, ami neked a legfontosabb tartozékod. Ne menekülj, mondtad és elfutottál a másik irányba. Ne vedd magadra, mondtad és minden mondatomat támadásként értelmezted. Olybá’ tűnik az egész, mintha tisztában lettél volna önmagad árnyképével, s nem szeretted volna, hogy én is a negatív utat válasszam. Fogtad a kezem, pedig én szúrósan néztem rád. Beszéltél hozzám, pedig én éppen mosolyszünetet tartottam. Ne sértődj meg, mondtad és aztán mégis mindig én húztam a rövidebbet.
Szakadt nadrág, cipő a kézben, fehér ujjatlan felső ami alól kilátszik a melltartó, telefon a nadrág zsebében, hajnali négy és keleti pályaudvar egyik padja. Ilyenek vagyunk. Jössz, átölelsz, én pedig pár órával később egyedül ülök összekuszálva a sötétben. Ilyenek vagyunk. Most már nem hagylak el, mondtad ma este, én pedig erre csak mosolyogva lehúztam egy két decis vodkát. Sosem mondtad ne tegyem, sosem korlátoztál, csak láthatatlanul, ott mélyen legbelül párbajozott a lelked a lelkemmel.
Szakadt nadrág, cipő a kézben, fehér ujjatlan felső ami alól kilátszik a melltartó, telefon a nadrág zsebében, hajnali négy és keleti pályaudvar egyik padja. Lassan már fél öt is lesz, beáll hamarosan a vonat, aztán majd elindul, ahogy elindul vele az egész jövőm. Ott fogok ülni tervekkel, gondolatokkal, az üresség elcsitul, az üzenetekre reagálni fogok, talán még fel is hívjuk egymást hogy elcsevegjünk az élet semmiségein. Holnapután indulok, mondtad mikor felszálltam a buszra. Kimondtad, megöleltél, felraktál a buszra szó szerint, én pedig még mindig nem kapok levegőt, még mindig nem tudnék megszólalni és még mindig alig hiszem el az időzítésed. Elutazol. Mindig csak tervezted, most pedig holnapután megvalósul. Rövid időre? Örökre. Azt mondtad, hogy örökre tervezed. A buszon ott elnevettem magam, mindenki rám nézett, mintha őrült lennék, mintha éppen most szabadultam volna az elmegyógyintézetből, de pont nem érdekeltek. Pont elhagynak, örökre, miért foglalkozzam a külvilággal? Tudod, bárcsak belebolondulnék az egészbe, hogy soha ne halljak felőled, felőletek. Tudom, hogy akkor megszűnne minden kapcsolat, ha visszaesnék, ismerlek titeket, ismerlek, még ha azt hiszed, hogy ez nem igaz, még ha magad előtt is tagadod mintha gáz lenne hogy egyszer volt idő amikor közösen birtokoltuk az időt. Bárcsak bolond lennék, bárcsak visszaesnék, hogy nélkületek legyen a világom, hogy minden meg legyen szakítva. Nem lennének néha képek, amik nyugtalanítanak. Nem lennének érzelmek. Nem lenne várás, hogy vajon mikor lesz éppen azaz alkalom, amikor kellek. Mindig akkor, amikor sorba állítod a kérdőjeleket magad előtt, magatok előtt, amikor elborul az egetek és hóvihar, tornádó pusztít végig bennetek és környéketeken, akkor jöttök s hirtelen minden szavamon csengtek. Aztán elmúlik, mindig minden elmúlik, és egy fekete folt lesz a fehér asztalterítőn.
Szakad nadrág, cipő a padlón, fehér ujjatlan felső ami alól kilátszik a melltartó, telefon a kézben, láb az üléseken, hajnali háromnegyed öt és a keleti pályaudvarból induló egyik vonat ülésén. Kijössz hozzám, írod. Mikor indulsz majd, kérdezem, de erre nem kapok választ. Mindig óvtál, pedig igazából saját magadtól kellett volna megóvnod engem, hogy beléd ne szeressek. Belezártalak a szívembe, örökre, mint ahogy az utazásod, örökre szóló papírfecniken tolongó betűk tengere. Kiscsillag koncert, és vodkák. Hajnalok és alkoholok. Beszólások és összenevetések. Szerelem és barátság. Szétválás és összejövés.
Szakadt nadrág, cipő a padlón, fehér ujjatlan felső ami alól kilátszik a melltartó, telefon a kézben, láb az ülésen, hajnal ötórás vonaton. Tudod, hogy az enyém vagy, írtad.
Holnapután.
Így lettek a kuszák fehérek. Így lettek a hétköznapok esték. Így lett a függőségből elengedés. Így lettünk mi; én és te, mert még kétszer kettő még mindig százhúsz.
Ködös Árny, te kedves, utazz jól.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: