.Egy hónap Görögország. A tengerparton ültünk hajnalban, két szikla között helyeztem el még reggel a plédemet, rajta a laptop, telefon, táska, én, és szembe velem te. A kezemet fogtad, szemedből lágyság és szeretet érződött, hangunk őszinte volt és már-már suttogó. Félsz, ennyi az egész. Tengerparti lelkizés, tengerparti beszélgetés sötétben, hajnalban valaki olyannal, aki szeret, aki már több mint puszta vonzódás a számodra. Nem keresgélünk szavakat, mindent kimondunk, ami csak eszünkbe jut. Még azt is, hogy fent a szálláshelyen, a tipikus fehér fal és kék ablakú nagy ablakos ház egyik szobájában vagy teraszán ott ül Sára; Sára, kivel idejöttél, kivel kapcsolatban vagy, kinek fontos vagy, s ki még engem is szeret pedig csak alig pár hete találkoztunk először az indulásnál. Azaz ízig-vérig, lélekből, porcukor tisztán kedves lány, aki én sosem leszek, s aki én sosem lehetek. Porcukor és a Hamu esete, te pedig vagy a kávé vagy a cigaretta lehetsz, úgy kapcsolódsz mindkettőnkhöz, mintha mi adnánk meg a másik oldaladat. Fekete, fehér, igen, nem, liliomvörös. Második nap estéjén gondoltuk azt hárman, hogy lemegyünk, betérünk az itteni diszkóba, és jól elleszünk. Azt hiszem, akkor kezdtek el szakadni a gátak, amik addig bennünk voltak, amik addig józanul vigyáztak ránk erős kézzel helyettünk. A hely tele volt, rengeteg ember, rengeteg fiatal, a maximálón is túl ordító zene. A terem szélén ülőhelyek, fából, két fokos lépcső vezet fel oda, ha éppen ülni akarsz és inni, vagy egyszerűen csak elfáradtál. De mintha az itteniek sosem fáradnának el. Táncoltam, táncoltunk, a görög hímneműek még részegen is nagy Casanovák, vad szenvedélyes hangulat, lábunk alatt lassan eltűntnek lett nyilvánítva a padló, a fejünk fölött olybá’ tűnt, hogy már semmi sincs. Tudnak bulizni az itteniek, tudod, tudják mi az, hogy lány és fiú és tánc és szenvedély. Mintha ott lenne a vérükben, sehol máshol, csak ott. Mintha érzelmekből és ösztönből élnének, nem pedig ésszel. Felpattantam teljes mámorban a ‘karzatra’, lehűteni mentem magam, titeket kaptam, kik pont ott álltatok. Hajnal három lehetett, Sára azt mondta, ő most hazamegy valamit befejezni, mindjárt visszajön, de sürgős. Sürgős. Ittasan minden sürgős ügy lesz, ezek szerint. Ott maradtunk ketten. Utánanéztem, aztán rád: Meglesz? Meglesz, nyugi, kaptam a választ majd a kezembe nyomtad az első adagot. Tabletta. Én még sosem. Velem maradsz végig? Megígérted, s a nyelvemre tetted, én pedig a tiedre a káros szenvedélyt. Látod, mindenre elhasználható ez az sz betűs szó, mindenre és mindenkire, mégsem érezzük azt, hogy kezd elkopni. Koktéllal is kínáltál, s aztán visszatértem a táncparkettre, leugorva a két lépcsőn bele a tömeg legszélén levő közepébe. A következő emlékem a tánc, az őrült, bódító, másvilágú tánc, és hogy egyáltalán nem érzem magamat fáradtnak sőt, csak összemosódtak az arcok, a tekintetek, a hangok, a gondolatok, a lépések. Ott táncoltál velem szembe, tényleg mellettem maradtál. Hajnali öt és rengeteg első. Hat fele sétáltunk ki, tengerparton álltunk meg, vizet csodáltunk, nevettünk, másodikat vettük be, s már csak a repkedő ruhák, a vad csókok, a megtörhetetlen ölelések, a lágy homok, testünk melegében ébredtem fel. Vagy tértem magamhoz? A második nap Görögországban így ért végett, s így voltunk benne féllábbal a harmadik napban. Féllábbal egy barátság és egy kapcsolat küszöbén, csupán akkor még gondolni sem gondoltunk erre.
Hazasétáltunk valahogyan valamikor, reggel tízkor pedig már kicsoszogtam egy térdig érő fehér ingben, a fehér laptoppal és telefonnal a ház teraszára, ahol már majdnem mindenki ott ült az asztalt körülülve. Tizenhárman mentünk nyaralni, tizenhárman. Nem éreztem se zavartságot, se valami furcsát, olyan volt, mintha minden rendben lenne, mintha semmi sem történt volna, vagy mintha mindennek pontosan így kéne történnie, ahogy történik. Hányszor halljuk azt, hogy nincsenek véletlenek, hogy minden okkal történik? Tessék. Napközbe lesétáltam egyedül a tengerparthoz, hogy írjak egy kicsit, és na jó napozzak, mégis csak másabb írogatni csodálatos kilátás mellett, vétek lett volna kihagyni. Semmit sem hagyunk ki, ha nem muszáj. Mottó is lehetne, pedig csak kezdünk mi lenni, önmagunk, Isten hozott Görögországban, az érzelmek nagyvilágában. Végigbeszéltem az utat telefonon, hívtak, felvettem, elmondtam drága lesz talán, nem baj, és folytattuk. Egy órán keresztül. S odaértünk, ahonnan elkezdtem az egészet, látod, mindig odaérünk vissza előbb-utóbb, akarva-akaratlanul is, ahonnan elindultunk. A két szikla közé tettem le a plédet, rá a táska, laptop, telefon a fülemnél, valahogy levarázsolva az ing, hogy csak a a fürdőruha legyen rajtam, ledőltem a plédre és beszéltünk. Mintha mindig is itt éltem volna. Görög fiatalok jöttek, fotó, és miegymás, kacagások, tenger, a telefont letettük hogy majd később folytatjuk, de azt hiszem, igen, most jut eszembe, nem is folytattuk később. Utána írás következett. Kiírni magadból a ki nem mondott szavakat, amik már vágyakozva tekintenek fel a torkodon, hogy hadd jöhessenek már ki, de te nem engeded, inkább papírra veted őket. Jelen esetben a billentyűzet segítségével, tolmácsolásával a Wordbe. Épp kész lettem, mikor hátulról támadtál. Egész napot Sárival töltötted, majdnem az egész napot, még csak kettő vagy három lehetett, Sári felment laptopon dolgozni vagy összeütni valami finomat mindenkinek vacsorára, te pedig lejöttél. A képek alapján láttad, hogy hol vagyok, vagy inkább csak a válaszom alapján. S kimondtad. Ez már a tizenötödik nap volt, két hét és egy napja, hogy itt vagyunk, minden este hajnalig tartó diszkózás és reggelig lévő tengerpartozás, és tessék most itt kimondtad azt a szót. A rettegett szót. Szeretlek. Miért kell mindent elrontani? Elrohantál, vissza se nézve elrohantál. Az első veszekedésünk, pedig együtt sem vagyunk, pedig ez… ez csak flört görög módra magyaroknak. A homokban álltam, bal kezem az oldalamon, fejem a homokot pásztázva, talán még szarkasztikusan el is húztam a számat fölfelé. Elrohantál, vissza se nézve. Csak flört, akkor miért hat rám az elrohanásod, miért érzem, hogy a gyomrom összement és levegőt venni képtelen vagyok? JJöttek emberek, kacagásuk és lelkesedésük rántott vissza a földre, az itteni életbe, és az idegen-most-találkoztunk-először hirtelen fotózásba csapott át. Milyen képek is készülnének a tenger közelében, mikor már lassan a nap is lemegy? Olyanok is lettek. Sziklásan állva, homokba ugrálva, rosszabb és jobb, minden, de minden lekapásra került. És szétváltunk. Újból egyedül maradtam, újból ledőltem a plédre, elém toltam a laptopot és írni kezdtem újból azt, ami kavargott bennem. Kedves Farkasvadász, ne a kimondott szavaimba kapaszkodj bele, hanem érezd amit adok, amit adhatok. Később azt mondtad, hogy ezt olvastad el fent, és ezért jöttél vissza. Pár mondat elárulta, hogy róla van szó, hogy róla van írva az, ami kimondhatatlan. S itt vagyunk, itt ülünk a tengerparton éjfél felé, szembe egymással, és beszélünk. Olyan igazán. Te félsz. Persze hogy félek, én nem vagyok kapcsolatember, nekem nem mondható meg, hogy mit tegyek. Én nem vagyok olyan, mint azok, akik majd meghalnak azért, hogy kapcsolatba legyenek. Imádok egyedül lenni. Pont ezért szeretlek. És ekkor ültünk le a plédre, s ekkor kezdtünk el igazán társalogni. A vége ismét bulival és tengerparttal zárult. Ha úgy vesszük, te régebb óta ismersz, mint Sára. Kisfiús mosolya a hab a tortán. Erős, védelmező, nem az a nyápic alak. S végigviszi a terveit, az álmait. Mi lesz akkor, ha izé megpróbáljuk, tudod, ha nyíltan felvállaljuk a kapcsolatunkat, s már nem lesz úgy ilyen tökéletes? Mi van akkor, ha minden elromlik? A szemembe néztél, rájöttél hogy csupán csak félek, pedig aztán én sem tudtam volna megmagyarázni, de te kimondtad helyettem is, és átöleltél jó szorosan az édes tevékenység után. Talán csak velem használhatod azt, amit Sárival nem, és ezért olyan izgató ez az egész. Mint a porcukor és a hamu esete; te pedig napközben kávé vagy, hajnalban pedig cigaretta.
Meg van írva a sorsunk? Mit mondanának erre, hogy ennyi év után én és te itt ülünk a tengerparton, így? Megtörtént a lehetetlen, vagy pont került arra amit elrendeltek odafent?
Bárcsak lenne egy olyan könyv, amiben az éppen adott kérdéseinkre ott lennének leírva a válaszok. De akkor meg az lenne a baj, hogy minden le van írva, hogy segít, és nem hagy egyedül evickélni a jóban, az akadályokban, a döntések súlyát is levenné rólunk, akkor meg az lenne a baj, hogy semmi baj nem lenne. Jó így. Két hét és már két nap telt eddig. Egy hónap Görögország, egy hónap kilépés a közös belépésünkbe. Akkor megpróbáljuk? Próbáljuk meg… de én nem akarom megbántani a lányt, kinek S-sel kezdődik a neve, s ki mindenkit olyannak fogadd el amilyen. De legyen egy hajnalig tartó kábulat megint.
Kedves Farkasvadász, ki anyagból épít anyagokat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: