Messages and bottle.

Napi Kabbala:
‘Augusztus 14., Szerda
Lépj ki a komfortzónádból és legyél különösen türelmes és szeretetteljes mindenkivel, akivel ma találkozol.’

.Megannyi üzenet a levegőben. Megannyi üzenet a fejünkben, amikre talán nem is hallgatunk; talán? Egészen biztos. Reggel lefőzzük a kávét, kiülünk a teraszra cigarettával, felöltözünk aztán útnak indulunk a dolgunkra, hogy este hazaérjünk egy üres lakásba. Egy üres, de mégis plafontól a padlóig zsúfolásig teli négy fal közé. Mintha nem lenne elég a pár szó, az a pár szempár, az a pár ölelés, az a pár tett, az a pár mozgás, amit minden másodpercben kapunk a nap tizennyolc órájában, még este is ezekkel kell szembenézni. Bár nem kötelező, csak ajánlott, hogy megmaradjon a jó viszony, hogy megmaradjon az, ami miatt egységet alkotunk. Egyáltalán így beszél az, aki szerelmes? Így beszél az, aki mellett olyan ember van, ki biztonságot nyújt? Lassan többet ad egy másik személy, mint te magad. Lassan arra gondolok, hogy elhagylak. Lassan az egész telefonkönyvet felhívom éjszakánként, csakhogy veled ne kelljen beszélgetnem. Odaadom az ételt, amit megfőztem, szépen megterítek az asztalon, gyertyát is teszek középre, halk zene is szól vagy a tévé a háttérben, a zajforrás mindig változó, de a többi a megszokott mederben folyik. Nem így kellene lennie. Nem így kellene történnie az egésznek, hogy lassan elmegyünk egymás mellett.

Megannyi üzenet a levegőben. Megannyi üzenet a fejünkben, amikre nem szokásunk hallgatni. Emlékszem, ahogy szembeálltál velem, éppen akkor keltél fel, vártad a reggeli kávédat, még csak annyit se mondtál, hogy ‘jó reggelt, drágám’, csak álltál és vártál arra, amit megszoktál. Miközben készítettem neked, két órával később meg is kaptam hogy buta voltam, ott kellett volna hagynom téged, hogy saját magadnak készítsd el, de én elkészítettem neked szó nélkül a fekete kávédat hogy aztán a csészével együtt bemenjél a szobába elkészülni. Tudod, azt hiszem meglepett, hogy a reggeli kedvességek rutinok lettek az életedben. Ha nem vagyok otthon, felhívsz vagy írsz egy sms-t, hogy bárcsak ott lennék, mert az én kávémat nem lehet überelni. Az ilyenekből jöttem rá, hogy mi már csak egy megszokott páros vagyunk megszokott dolgokkal.

Megannyi üzenet a levegőben. Megannyi üzenet a fejünkben, amik néha a legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel. Talán nem kellett volna elutaznunk, Talán nem kellett volna azt mondanunk ott és akkor, hogy költözzünk össze. Talán nem kellett volna rutinokat alkotnunk. Talán nem kellett volna, hogy bókolj, hogy biztassalak. Talán nem kellettek volna a beszélgetések, a filmnézések, a zenékre hangolódás, a bulikba járkálások közösen. Talán nem kellett volna az a legelső pillanat, amikor lábammal érintettem a lakás küszöbét, ami akarva-akaratlanul is már közösnek számít. Megannyi talán személyes üzenetekbe rejtve. Megannyi talán a fejekben, amik egykoron biztos igenekként villogtak a szemünk előtt. Minden talán igenként indult el. Minden talán mi vagyunk.

Megannyi üzenet…
Kedves Felhő, ki igenekkel csörömpöl a bontatlan üvegeken.