.Megfogom magunkat a fehér lepel alatt. Megfogom azokat a gondolatokat, tetteket, s dolgokat, amik talán nem is születhettek volna meg, ha nem ismertelek volna meg téged. Mennyi ‘volna meg’, mennyi óhajtás és bizonytalan idő. Vajon, hogy ér majd véget az élet, hogy lesz világvége és hogy lesz képszakadás? Ezen a kérdésen még mindig nagyban töprengek itt a Szajna partjánál, s egyszerűen nem jut eszembe semmi kézzelfogható, reális válasz.
Sok minden lehet világvége. Az elhagyás is. A csalódás is, ha olyan, mintha húsz tőrrel szúrtak volna hátba. Önmagadba vetett hit megtörése. Másokba vetett bizalmad eltűnése. A hely, ahol élsz, hirtelen megszűnik létezni. A negatív vélemények, amik hirtelen rád zúdulnak. A nevetés és örömittas percek utáni hangos üvöltés. S persze, a tényleges világvége egy meteor képében. Sok minden lehet világvége. S talán az a képletes, érzelmekből növekvő világvége sokkal elviselhetetlenebb, sokkal kibírhatatlanabb, mint egy meteor általi. Talán mert utóbbiban egyből meghalsz végleg, mind meghalunk, és nem kell utóbb újrakezdenünk semmit, nem kell újra járni a lépcsőfokokat, csupán egy pukkanás és a földi lét örökre megszűnik létezni. Az érzelmek mások. Ugye, hogy nagyon mások? Hiába törekszel a legnagyobb érzelemmentességre, hogy semmit és senkit ne érezzél, még önmagadat se sőt, főleg önmagadat ne, annál jobban érzel. Miért akarunk megszabadulni a nyilvánvalótól unos-untalan, ha a fölöslegesekért pedig foggal-körömmel ragaszkodunk?
Reggel, tényleg korán volt még, nyolc óra vagy lehet még fél nyolc sem volt, felébredtem. A mellettem lévő hely üresen kongott, a szobában a roló pont annyira felhúzva, hogy ne legyen zavaró a besütő fényáradat. A szoba fehér falai között visszahuppantam a fehér ágyba, oldalt fekve, hogy szememmel a kinti égboltot fürkésszem. Annyira modern ez hozzánk, vagy mi is ennyire modernek lettünk egymás mellett? Emlékszem, ahogy koncertekre jártunk együtt és a többiekkel, akik veled voltak és velem és aztán lett egy közös banda, s aztán most megint szétváltunk, vagy épp az, hogy egyedül maradtunk ketten, mint valami két fekete pont a fehér falon. Cigarettáztunk és bort ittunk, bár bort csak én, te sört, mindig modern dívának hívtál ezért. Első évfordulónkra egy olyan cigaretta, fekete tartót kaptam, amilyen Audrey Hepburnnek is volt, ő is ilyenből szívta el a napi ki tudja hány káros szenvedélyét. Utána már csak Audrey lettem, ha a modern díva túl hosszúnak tűnt. Mel Ferrer lettél, Audrey első férje volt, tudod, valamilyen hasonlóság van köztetek. Szeretitek és mindent megadtok a nőnek, akivel éppen együtt vagytok, mégis közömbösen viselkedtek, mintha teljesen jól ellenétek eme szerelem nélkül is. Ezeken gondolkoztam ma reggel ott az ágyon fekve, tudod, annyi minden kép eszembe jutott! Egyszer tartunk egy nosztalgikus estét? Kíváncsi lennék, neked mik voltak fontosak eddig, hogy a te fejedben hogyan van meg a kapcsolatunk, hogy milyen emlékeket fogsz őrizni a szívedben. S mintha ráéreztél volna, a hálószobánk ajtaján kilépve, a nappaliban halk francia zene, füstölök az asztalon, a konyhából édes étel illatok s te ott sürögtél és forogtál. A konyhánál, ahol be kell menni, ott van egy pult, megálltam, és nevettem, olyan jóízűen, olyan őszintén szeretve, akit éppen meglepnek. Megleptél. Tudod, akkor jöttem rá, hogy ennek a kapcsolatnak még nincs vége, hogy még nem is tartunk a vége felé, mert meg tudsz lepni;az a meglepetés, ami örömet okozz, és nem gyomorfekélyt. Meghallottad a nevetésem, rám néztél azzal a kisfiús bájjal s mosollyal, odaléptél hozzám, ‘ó Audrey, ó te szeleburdi, modern dívám’, suttogtad, miközben farkasszemet néztünk egymással, s én ott akkor abban a pillanatban elvesztem. Nem emlékszem mikor csókoltál meg, nem emlékszem az ízére, az illatára, az érzésre, a hosszúságára, semmire sem emlékszem, csak arra a fenemód nagy boldogsághormonra, hogy túl vagyunk mi mindenen, hogy ez egyáltalán sosem volt a vég, csak egy kis úttorlaszt a hóvihar közepén, de ellapátoltuk. Ellapátoljuk fokozatosan.
Rántottát készítettél, piros rózsákat tettél a vázába, vörös bort öntöttél, salátát tettél a rántotta mellé kis tálba. Összeveszünk, zsákutcába érünk, de amíg a másik meg tudja lepni csupa szeretettel és öröm cselekedettel a másikat, addig nincs baj, addig nincs semmiféle veszély. Mi vagyunk, és ők vannak a távolban. Mel Ferrer, óvatosan, egyenként veszi elő az emlékeit.
Kedves Felhő, ki meglepetésszerűen, az utolsó pillanatban húzza vissza a csillagot a szikla legszéléről.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: