Believe me… we are okay.

.Írtál, és összeszorult a szívem. Elolvastam, és meglepődtem. Emlékszem, hogy még mosolyogtam is, aztán mégis ennyi lett. Nem éreztem késztetést, hogy leírjam neked a fejemben lévő gondolataimat, hogy érdeklődjek hogy létedről, egyszerűen csak írtál, írtam rá, de semmi olyat, amitől világot fogunk megváltani. Régen minden beszélgetésünk közben és után úgy éreztem, hogy most több lettem valamivel, hogy most az egész világot képes lennék irányítani. Most mi maradt utánad? Kesze-kuszás, nyugodt vonalak. Vajon neked mi járt akkor a fejedben, amikor elolvastad az üzenetemet? Na és amikor válaszoltál rá? Vajon szoktál rám gondolni, vagy totálisan, még agyban is lefokoztál egyszerű ismerősé? Azt hiszem, jobb is, hogy képtelen vagy ezekre a leírt szavakra reagálni, mert semelyik válaszod nem lenne tökéletes; így is-úgy is összetörne bennem valami. Így is-úgy is darabokra esnénk össze minden kiejtett mondat után. Miért is nem fogadom el a lehetetlent? Miért is nem vagy bátor, hogy előre lépj mindenféle visszalépés nélkül?

The Byrds szól a háttérben. Megjelenik előttem a kép, ahogy megmutatom neked, s ahogy meghallgatod… S itt rádöbbenek, hogy már mennyire elfelejtettelek, hiszen már képtelen vagyok visszaemlékezni a hangodra, a nevetésedre, a tetteidre, a kiabálásaidra, a szeretetedre. Így múlnak el a kapcsolatok, az érzések, a kötődések? Így múlik el az egész közös világunk, amit nagy könnyedén de nehezen építettünk fel? Így vágják ki a fákat, így rombolnak le házakat, így egyetlen hirtelen hozott döntéssel, hogy akkor most ennyi volt, kiszálltam, mert újat akarok, mert már nem bírom tovább, mert már nem kell, és ennyi. Bele sem gondolnak, hogy mi lesz holnap vagy holnapután vagy egy év múlva, hogy hiányozni fog-e a megszokott régi élet a régi emberekkel vagy sem. Mennek, mert menni kell tovább. Mert mindig menni kell tovább. Azt hiszik ez a normális, és valamilyen szinten az is. Mi is ezt hittük, legalábbis én száztíz százalékban biztos voltam benne, hogy ezt kell tennem, ha nem akarok a végén egy utca közepén szívelégtelenséggel meghalni a felgyülemlett stressztől, a végeláthatatlan veszekedésektől, s a kifordult önmagamtól. Fel kellett állnom, hogy búcsút intsek, és tudod, te sem állítottál meg, úgyhogy most ne nézzél rám kutyaszemekkel és most ne mondogasd azt, hogy mindez az én hibám, mert ugyanannyira a tied is. Nem fogtál meg, nem állítottál meg, hanem a másik irányba indultál el… nevetve, hallottam a kacagásodat, ahogy mennyein, felszabadítóan jól érzed magad. Szívdöféseket intéztünk egymásnak, még egyszer utoljára. Tehát ne merd most rám verni a balhét, mert… mert igazából egyikünk sem hibás. Igen, egyikünk sem hibás. Ostoba áldozatok vagyunk, az élet játékának nevezett bábui. Megsértődtél, hogy elmegyek. Elmentem, mert nem tettem kockára az életemet miattad. Tudtam mire vállalkozom, s megtettem, mert fontosabb volt, hogy helyrerázzam magamat, mint az, hogy a hegyről a tengerbe ugorjak veled. Te tudtad mire vállalkozol? Tudtad, hogy ha megsértődsz és hátat fordítasz nekem, akkor már nem tudsz visszakozni, akkor már nem tudsz visszasasézni, mert ott és akkor mindent lezárunk véglegesen? Nem értettél meg, talán még most sem vagy képes felfogni, s nem azért, mert olyan buta lennél sőt, mondhatni igen csak az intelligens emberek táborát erősíted, de amit nem vagy hajlandó elfogadni, azt nem fogadod el. Lenézel mindenki mást, aki nem úgy cselekszik, ahogy te elvárod vagy éppen elvárnád. Lenézel mindenki mást, hogy könnyedén tud a másikat hibáztatni. Megbocsátasz valaha valakinek? Bár te mindenki előtt hamarabb tetted le a voksodat, mindenkinek hamarabb megbocsátottál, mint nekem, pedig állítólag engem szerettél.

Felrúgtam a terveinket. Elárultuk egymást, hogy könnyebb legyen külön újrakezdeni az életünket. Elindultunk más utakon, és a bennünk lévő csalódottságtól, nem is törődtünk a másikkal, mert úgy voltunk vele, hogy aki elhagy minket vagy aki engedi hogy elmenjünk, az nem érdemli meg többé, hogy akár csak egy kicsit is gondoljunk rá. Legalábbis nekem nem jutottál eszembe elég sokáig. Éltem, hogy éledben maradjak. Vettem a levegőt, hogy ne fulladjak meg. Nevettem, hogy ne üljek üres lélekkel kitaposva az út szélén. Emlékeket gyártottam, hogy elfelejtsem a régebbieket. Nem beszéltem rólad. Aztán ismét úgy történt, hogy az életem részese lettél, bár nem úgy, mint régebben, de felkerültél a térképre. Nem osztottam meg veled semmilyen gondolatot, nem meséltünk egymásnak hajnalig, még csak nem is mondtuk egymásnak ki a ‘szeretlek’ szót, de kellő távolságban megjelentél és megjelentem. Megjelentünk. Azóta mindig akkor jössz, amikor már végre úgy érzem, elfelejtettelek. S nézd meg, igazából mindvégig elfelejtettelek, hiszen nem emlékszem már a hangodra, a nevetésedre, az arckifejezésedre amikor dühös vagy, az illatodra, egyszerűen nevetséges, hogy már mennyire nem tudlak elképzelni. Csak az érzés van, amit jelentettél nekem. Néha megjelensz álmomban, tudom és érzékelem hogy te vagy az, de mikor felkelek, nem tudnálak körülírni, csupán egy-két szóra emlékszem és arra leszek figyelmes, hogy mosolyogva ébredtem fel.

Szóval írtál nekem, és mosolyogva olvastam végig. Már nem is levelezünk. Talán a nevemen kívül már te sem tudod ki vagyok én, ahogy én sem tudok semmit sem rólad. Egyszer valamikor volt egy emberi lény, aki megérintett, akit nagyon szerettem, és aki ott állt az útszélén a kezemet fogva. S aki rendkívül tökéletes tanítóm volt. Akivel megtanultuk elhagyni egymást, hogy a felnőttek szintjére lépjünk. Akivel szeretve függtünk, és függve rajzoltuk meg a közös útszakaszunkat. Akinek hála nem merem szégyellni, ha valaki hiányzik. Akivel meg kellett ismerkednünk ahhoz, hogy az embereket megismerjük, és értékelni tudjuk az életet, amit élünk. Akinek az elvesztése rávezetett arra az útra, amin a hit van – összekapcsolhatóak, mégis külön vannak szedve.

Ez a személy te voltál, te kedves és alávaló, harangvirág.