.Este érkeztem meg, szatyrokkal, hála a leértékeléseknek és a kérdőjeles kapcsolatunknak, s te már rég otthon csücsültél. Beléptem az ajtón, a kanapéról felugrottál, átöleltél, éreztem csókod hevességét, a szatyrok súlyát ahogy egyszer csak eltűnnek a kezeimből. Régen volt már, hogy segítettél volna, ugye tudod, ugye nem meglepő, hogy meglep? Hajnalig beszélgettünk. Mindenről, s igazából semmiről sem – amikor tudod, hogy itt most fontos dolgok hangoznak el, fontos pillanat születik meg, fontos gondolatok és érzések kerülnek a levegőbe, mégis érzed, hogy rosszul van megalkotva, hogy rosszul vannak használva a szavak. Én is így éreztem magamat, bár lehet hogy csak azért, mert képtelen vagyok még különválasztani a ‘bízok benned’ és a ‘hiszek neked’ kifejezés párosítást azzal, hogy néha csalódnom is szükséges benned azért, hogy jobban működjön az egész. Védlek, pedig nincs is szükséged rá. Úgy beszéltél, olyan nyíltan és őszintén, hogy nem egyszer, nem kétszer könny szökött a szemembe is. Hiányoztak az ilyen együtt töltött pillanataink. A fáradtan hazatérés utáni reggelig tartó lélekbeszélgetések. Azt mondtad, hogy nem szeretnéd, hogy úgy érezzem, ő csak kihasznál engem, hogy bármikor képes lenne eldobni, mert ez nem igaz. Így, ilyen értelemben nem igaz. Megkérdeztem, hogy akkor milyen értelemben igaz? ‘Nem mindig teszel boldogtalanná.’ A kulcsmondat. Azt hiszem nem csupán velem van a baj, aki három év után ezt a mondatot nem szeretné hallani. Nem tudtam mit felelni rá, még mérges sem voltam, még csalódott sem voltam, mintha az egészet láttam volna előre s ki tudja, lehet megálmodtam. Nem kontráztam rá, hogy és szerinted én mit érzek néhanapján veled kapcsolatban, hm? Nem kontráztam rá, csak ültem, néztem bele a kék szemeibe, s azon töprengtem, hogy semmin sem töprengek. Kikapcsoltam. Amikor nem vagyok melletted egyfolytában agyalok, amikor veled vagyok akkor meg kikapcsolok, hogy is van ez? Te is mondtál valami hasonlót, csak neked pont, hogy az ellenkezője a helytálló. Paradoxon. Ellentétek vonzzák, vagy épp hogy szétszedik egymást.
Hajnalig beszélgettünk ott a kanapén ülve. Borozgattunk is, voltak mosolygós másodpercek is, de leginkább komolyan lelkiztünk. Szüksége volt már egy ilyenre a kapcsolatunknak, s talán mégis ez tett még jobban mindent tönkre. Lehet, hogy eddig csak elfáradtunk így simán, de most mindent komolyra fordítottunk és kezd ténylegesen elromlani? A vonzás. Hányszor mondtam, hogy amire gondolunk, azt vonzzuk be az életünkbe, és most tessék, én tettem ugyanezt, olyan bolond vagyok! Olyan bolond vagy. Olyan önállóak vagyunk és szánalmasak, igen azok, belülről vagyunk szánalmasak. Egyikünk sem tud elmenni, pedig legszívesebben azt tenné, de nem megy, képtelen rá, mert az a szeretet, az a kapocs ott virít a fejünk felett. A megszokott három év. A lakás, ami már közösnek mondható. A szemed színe, a hangod biztonsága és bársonya, a megannyi érzelem amik annyi mindenre megtanítottak az életben. Hogyan is dobnám el? Hogyan is tudnám eldobni egy pillanat törtrésze alatt? S másoknak miért megy olyan könnyen?
Szeretsz. Szeretlek. Erre jutottunk alig két órával ezelőttig, hétig beszélgettünk. Este nyolctól reggel hétig. Iszom a kávét, pötyögök, már felöltözve készen állok elindulni, te a fürdőben vagy épp a szobában, s nekem nincs kedvem elmenni. Munkába se, se az életből, se sehová. Stagnálok. A megszokásba menekülök bele, mert félek a változástól. Talán így a helyes. Újból és újból belesüppedni egy akadályba, amit már áthidaltunk vagy elkezdtünk, maga az ismerős dejavus pokol. Nem tudunk maradni, de elmenni sem. A végszó az volt, hogy annyi mindenen túl vagyunk már, annyi mindent leküzdöttünk, ezt is lefogjuk. Nincs szakítás, igyekezés van, beszélgetések, külön lévős és együtt lévős pillanatok. Kicsit fáradt vagyok, jövőhéten elutazom… egy napra csak, azt hiszem, jót fog tenni. Ki kell kapcsolnom, hogy magamba szálljak. Ki kell kapcsolnunk, hogy leromboljunk mindent azért, hogy együtt újra összerakjuk. Együtt. Mily fura szó, nem? Együtt. A politikában is mindent együtt csinálnak, volt ilyen párt is, aztán igazából mindenki a külön útját járja mégis néha (javarészt a külvilág felé) együtt mennek egy úton egymás mellett. Mi is ilyenek leszünk? Együtt, de mégis külön, csak azért mert félünk elmenni?
Reggel hétig beszélgettünk. Most pedig kedd van, indulás, új nap. Napközben? Este? Én már nem tervezek. Igyekszem magammal lenni, hogy újra sikerüljön veled összhangban lenni. Igyekszem, de nem tervezek.
Kedves Felhő, ki igyekszik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: