.Tudod, már nem kellesz, ahogyan ők sem kellenek. Egy időben mindig azt hittem, hogyha nem kapok vissza semmit, egy-két magától létrejött ‘hogy vagy?’ kérdést, egy spontán ölelést vagy egy hirtelen megszervezett találkát, akkor tényleg én vagyok a szemét. Elhittem a nem érsz rá kifogásokat, s bár kicsit rosszul esett, amikor pár órával később már együtt ültetek mindahányan, a kis banda a megszokott kocsmában nélkülem, de úgy voltam vele, hogy neked is, hogy nektek is jár egy kis szórakozás. Nem hisztiztem, bár néha nem álltam meg szó nélkül, hogy egy-egy mondatot elejtsek ezzel kapcsolatban, mire az volt a reagálásod, hogy ‘ajj, ne dramatizálj!’. Szeretettel használtad ezt rám, pedig még csak nem is sejtetted, hogy milyen az, amikor én valójában, ténylegesen dramatizálok. Azt hitted, kontroll alatt tartasz, hogy képes vagy irányítani, s bevallom az elején még imponált is, majd egyre jobban kezdtem a magam életét élni, s ebben akármennyire is szerettelek, már nem voltál benne. Elkezdtem a saját rendszerem szerint járni a lakásban, ami igaz a tied volt, mégis kimondatlanul olyan lett az idők folyamán, mintha mindig is közösnek szántuk volna. Mindkettőnk ujjlenyomatai, a tágas ágy a drapp szobában, a kéthavonkénti karaokés-összejövetel a nappaliban, a becsapott ajtók emlékei, a fürdőszobában átélt küzdések és függések, a konyhában tett próbálkozásaim hogy jobb háziasszonnyá váljak, a felemelések az öledbe levő kapott pillanatok az előszobában, a nevetések, a sírások, a hangos és jóízű kacagások, az ordibálások, a vágyakozás és a vadul tomboló szenvedély, a szerelmi vallomások, az elalvások melletted a nappali fehér kanapéján, a gyertyák amik nem égtek, a füstölők amik mindig égtek, a mindig szóló háttérzene amik a lakás egész pontjára elértek, a grimaszaid, a hamis mosolyod, a keresések, a boldogság amikor az ajtó előtt állva tapasztaltuk meg hogy kizártuk magunkat, a telefonálások, a csörömpölések. A kis lakás emlékei. Túl modernizált nosztalgia.
De tudod, mindezek már nem kellenek. Tegnap még kellettek, ma már úgy keltem fel a piros ingemben, hogy nem is hiányoztál mellőlem az ágyból. Igen, megint nem aludtál itthon, vagy ki tudja, lehet hajnalban hazaállítottál, átöltöztél és lezuhanyoztál, majd újból elmentél. Nem tudom, s tudod, már nem is érdekel. Tegnapig még nagy gondban vásároltam a közértben a vacsora alapjait, nagyon nagy szívvel és lélekkel főztem meg neked, s tessék, reggelre ez mind elillant, ez a sok-sok érzelem mind átváltozott. Megszokás lettél. Nem tudunk elszakadni a múlttól, ezért vagyunk még együtt. Persze, szeretjük is egymást, csak már ez is olyan megszokott, mint ahogy két testvér között szokott lenni – érted ezt egyáltalán? Én egyre kevésbé. Állítólag dramatizálok, pedig te és ti mennyire szerettek, én meg nem tudom értékelni… tudod fáj, hogy mindent annyira magától értetődőnek veszel és vesztek, imádtok kapni, el is várjátok, de már nem adtok érte cserébe semmit. Legyek ott és akkor, amikor nektek szükségetek van rám, s amikor nem kellek, el is vagyok dobva, mint egy lejárt szavatosságú tej. Nem vagyok rongybaba. Nem vagyok kirakatbábu, aki jól mutat melletted, de törődni teljesen felesleges vele. Belefáradtam, hogy adjak, s ne kapjak cserébe semmit sem. Én is dolgozom, az én mindennapjaim is nem huszonnégy hanem hetvenkét órásak, mégis szakítok időt az emberekre. Nem csak a te életed hű-de-bonyolult. Nem csak te szenvedsz néhanapján. Nem csak neked kellenek megerősítések azoktól, akik szeretnek. Nem csak te vagy a világon. Nekem is szükségem van azokra, amiket te elvársz. Jó, hogy biztonságot nyújtok? Igen? Akkor te is nyújts nekem újból biztonságot, legyél nekem megint a korlátom, ami mellett nem félek, hogy lezuhanok.
De most nem kellesz, és ők sem kellenek, akik biztos megint melletted vannak. Kocsmáztok, nevetgéltek, emlékeket gyártotok. A piros ingemben készítek magamnak egy kávét a már-már túl modern konyhában, halk zene szól, Melua hangja egyben nyugodtságot és biztos pontot jelent a döntésemben. Piros ingben hozott elhatározás kora reggel. Szeretném tartani. Szeretném tartani az erős, független lány szerepét, aki nem tervezz közös programokat, aki nem érti meg a magyarázataidat és kifogásaidat, aki nem nézz át semmin csupán azért mert szeret. Majd ha te újból keresel. Nyitott maradok feléd, nem zárkózom el, s közben mégis annyira, hogy ne adjak többet, ameddig észhez nem térsz. Talán ez lesz a kapcsolatunk vége is. Talán. Mégis szükségem van erre, már belefáradtam, már beléd fáradtam, már belétek fáradtam. A kis lakás gondolatai. Túlmodernizált kapcsolat.
Kedves Felhő és Társaid, kik azt mondják szeretnek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: