.Én soha nem szerettem volna neked csalódást okozni. Már előre remegtem attól, hogy rosszat teszek, amikor még csak elindultam otthonról. Féltem, hogy megbántalak. Én soha nem szerettem volna csalódást okozni, hogy csalódj bennem, hogy azt hidd, én is olyan vagyok, mint a többiek. Éreztetni akartam, hogy különleges vagyok, hogy nélkülem sivár lenne az élet, s talán még a madarak is máshogyan csiripelnének, ha én nem lennék. Azt akartam, hogy hiányozzak, ha már nem leszek. Vágyódás, önzőség, kibasszott függőség. Onnan tudtam, hogy sokkal többet jelentesz nekem, mint bárki más, hogy kora reggel, ébredés után nem a kávé volt az első kézzelfogható ébresztőm, hanem Te – téged kerestelek, a hangod, a betűid, a zenéid, az illatod, bármi lehetett, csak hozzád legyen köze, hogy ki tudjak kászálódni az ágyból, hogy betudjak lépni aznap az életbe. Ha nem találtalak, üvöltöttem, sikítottam, rosszul voltam s a fejemre húztam a takarót; aznapra megszűntem létezni, mogorva énemre lehetett számítani, aki nem kapta meg idejében az adagját. Vajon mennyire voltál tisztában ezekkel a dolgokkal? Észrevettél bármit is, vagy mereven elnéztél felettem? Néha elhittem, olybá’ tűnt, hogy te is így érzel irántam, s hogy elvesznél nélkülem. Boldog voltam. Minden veszekedés, minden pofon után még boldogabb voltam, mert velem voltál, mert velem törődtél és nem mással. Én meg veled. Boldog voltam, mert boldognak kellett éreznem magamat. Igen látod, most már összerakódik a kép – ellenünk voltak, így magunkra maradtunk, magunkban kellett bíznunk, össze kellett kapaszkodnunk, hogy megmutassuk a többieknek, hogy nincs igazuk. Ezt tettük. S annyira ezt tettük, hogy a végén mi magunk is elhittük a hazugságunk igazát. Túl tökéletes lett volna. Túlságosan örökké tartott volna. Túlságosan keresem a szavakat, hogy visszanyomják a könnyeket, amik lassan elkezdenek lefolyni az arcomon. Ha tudnád mennyire hiányoznak a közös percek, ha csak egy kicsit is sejtenéd!…bár, akkor mi is lenne? Mindenki örült titokban annak, hogy különváltak útjaink, senki nem jött oda, hogy segítsen, senki nem vett fel minket pedig nagyban kiálltunk az autópályára és stoppoltunk. Képletesen. Az egész kapcsolatunkat képletesen kell érteni, különben eltűnik a szürkeségben. Ahogy velünk is történt. A különböző nézőpontok lassan egy nézőponttá nőtték ki magukat, s akár még testvéreknek is nézhettek volna minket. Azt hiszem, ezért lett vége, mert az érzelmekből hirtelen parazsak lettek. Már nem égtek úgy, mint az elején. Megvédtük egymást mindentől, bár megvédtük egyáltalán? Voltak pillanatok, amikor a szánkkal, a testtartásunkkal védtünk, de a szemünkkel már ellenségek voltunk. Hirtelen lettünk jóba, s hirtelen lettünk rosszba. Ahogy jött, úgy ment el, megannyi mindent hátrahagyva. Segítettél, hogy képes legyek szeretni. Segítettem, hogy képes legyél jobban bízni magadban, s bármi is történjen utána, de mindig a szívedre hallgass. Segítettünk egymásnak, hogy átlépjünk a felnőttkorba, hogy ténylegesen változzunk és felnőttek legyünk. Fiatalság bolondság, hisztik, önfeledtség, megkomolyodás, a döntéseknek igenis súlya van.
Egy határ átlépés. Álmok lepnek el már két napja, s amikor felkelek, mosolygok, mert biztonságot érzek. Pedig csak álmok, amik néha olyan valósághűek, mégis tudom, hogy csupán csak álomképek és semmi mások. Semmi mások. Vajon hogy vagy? Vajon buta, bölcs, vagy naiv vagy az idézet szerint? Melyikbe tartozol, s én melyikbe tartozom? A mai napig nem tudom sehová sem sorolni magamat, ha erről van szó. Én soha nem szerettem volna neked csalódást okozni, s talán ez fáj a legjobban, hogy mégis megtörtént. A kezemet elvettem a kezedből, a szememet levettem rólad, a gondolataimat kikapcsoltam, az érzelmeket úgy szintén, s elindultam, meg sem állva, hátra sem fordulva. Nem így kellett volna, de így tettem. Mind a ketten így tettünk. Vártam, tudod vártam, hogy utánam rohansz, s egy picit én is vártam, hogy majd meggondolom magam az egyik másodpercben, és visszaszaladok, kihasználva a bizonytalanságomat önmagamban. Rettentően bizonytalan voltam akkor, de azt játszottam, hogy mindenben bizonyos vagyok. Nem voltam. Magamban a legkevésbé. Minden reakciótól rettegtem, s a saját árnyékomtól is megijedtem. Boldog voltál. Mégis boldog voltam. Én soha nem szerettem volna neked csalódást okozni, mégis megtettem… azt hiszem. Írsz majd egy levelet? Elég csak annyit beleírnod, hogy ‘igen’ vagy ‘nem’, és én érteni fogom, tényleg igazán érteni. Én addig is szívet rajzolok a homokban, alkohollal felejtem el a felszínre bukkanó kérdőjeleket, amik ismét egyre jobban megtalálnak, s álmodok a valóságban. Néha kellenek ábrándok, képek amik sosem válnak valóra, csupán tudni kell mikor nemet mondani. A képlet. Egyszer ténylegesen stoppoltam, igaz nem veled, már nem is voltál a képkeretben, az életemben akkor, de stoppoltunk páran. Megálltak, nevettem, és megfagytam. Izgultál volna értem, azt mondtad volna, mennyire felelőtlen vagyok, és amúgy is ilyet éjszaka más nem tenne! De én nem voltam más, én én voltam. Aztán velem nevettél volna, persze, utólag mindig nevettünk már mindenen. Feltüzeltük egymást, hogy ne aludjon el a szerelem lángja – mint valami Olimpiai láng, csupán mi nem futottunk, mi nem siettünk, hanem lazán és nyugodtan sétáltunk egymás mellett. Azt hittük, ráérünk. Ráértünk.
Én soha nem szerettem volna neked csalódást okozni. Kedves Felhő.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: