Zuhog a vízesés, mindent beterít a kékség. Te ott állsz, figyelsz, én pedig egyszerűen nem tudok lépést tartani a mozgólépcsővel. Álmodunk, és reszket a kezünk közben. Talán mert félünk, de igazából ez nem igaz, mert már nincs félelem, csupán mi magunk. Szembe kell jönnie, ami szembejön. Leíródik, aminek le kell íródnia. A szavak olyan nyugodtan jelennek meg a képernyőn, sehol egy hátsó gondolat, sehol egy kimondatlan érzelem, csupán megjelenik a fehér papíron, és tudod, minden szava valósággá növi ki magát. Mintha mindig is így ki kellett volna lennie, és talán így is van. Annyi talán, annyi lehetőség, annyi megjelent képkocka, s ha nem vigyázzunk még elhisszük az egészet. Régen pont az lett a vesztem, hogy a mások elismerésébe menekültem bele, és mivel nem kaptam meg, így percről-percre omlottam össze. Akik nem mutatják ki semmibe, azokkal nem is igazán kell törődni: külön utak, külön sáv. Azt hiszem már tudom, legalábbis sejtem, csak minden feladat ugyanabból vezethető ki. Felépültem. Hiszek. És akkor most mégis miért van olyan érzésem, mintha a régi puzzle darabok önmagukat ismételnék meg? Sosem voltunk egy fontossági listán, csak mindenki azt hitte. Vagy én? Már nem is tudom biztosan. Olyan szavak hangoztak el és olyan vádak, hogy a végén már inkább saját magam felé fordítottam a pisztolyt, mint sem ki kelljen bírnom a földi pokolt, vagy még egy tükörbeli szereplést. Bábuk és tükrök. Hullámok és hamutartók. Elismerést vártunk, és közben mindenki kapott valamit, csupán adni elfelejtettek. Elfelejtettük a sorrendet. Nem attól boldogok az emberek, mert hihetetlen nagy társaság veszi körbe őket nap, mint nap és sosincsenek egyedül. Nem. Azért boldogok az emberek, mert képes egyedül lenni és nem rohan egyfolytában az emberek közé. A társaság középpontjában nem menő emberek vannak, hanem gyávák, akik egy fikarcnyit sem ismerik magukat és az a legszomorúbb az egészben, hogy nem is akarják megismerni. Mindenki szeret mindenkit? Hűha de nagy kiváltság, de akkor elárulom, ez az élet rendje. Mindenkit szeretni kell, mert senki sem másabb a másiknál sőt. Nem a szeretet a nagy hűhó, hanem a megbocsátás és hogy felismerjük, hogy ne csak elvárjuk hogy adjanak nekünk, de mi is adjunk a másiknak. Néha elfelejtik. Várunk, de nem várunk erre örökké. Könnyű gondolni valamit, könnyű a háttérben kimondani, de az a nehéz amikor őszintén a másiknak elmondjuk mi is a helyzet. Néha olyan buták vagyunk mi emberek, ugye tudjuk? Azt hisszük, hogy a másik ember semmit észre sem vesz, mert nem hozza fel… de az eszünkbe sem jut, hogy csak arra vár, hogy mi mikor hozzuk fel a témát, hogy ez és ez történt. Szeretem az igazságot, de ki nem, igaz? Néha az tagadja a legjobban, hogy nem hazudik, aki a legjobban él vele. A szemek árulkodóak: mindent elárulnak, még azt is, amit ki sem mondunk.
Labirintus és körhinta. A kirakatomban már az van, ami bennem is: már nem élek álarcokkal, már nem élek olyan dolgokkal, mint egy időben. Megtanultam, hogy az a legfontosabb, amit lelki békének neveznek: tudjátok miért? Mert akkor mindent saját magunk tartunk kézben, és ez a legjobb. A kirakatomban most mi van? Szavakban.
Baloldal. Kérdőjel. Sok beszéd. Felszínes égbolt. Billegő egyensúly. Újdonságok. Darabok a földön. Integetés az üvegből. Betegség. Szürkeség a narancssárgában. Mélyről jövő gondolatok. Majdnem. Talán. Lépések. Alvás utáni ébrenlét. Köszönés a parkban. Gyengeség a kivetülésben. Erőlét erősítés a hitben. Luftballon.
Pontosan tudom, hogy miért van pár gondolat az életemben, csupán még arra nem jöttem rá, hogy pár tett és emberi alak miért van benne. De majd rájövők. Mindenből tanulunk, és érzem, hogy most mit kéne tanulnom, csak a döntés súlyát képtelen vagyok még kimondani. De majd kimondom. Mint ott este jelet kaptam, másnap délután a Kabbala üzenetéből újfent egy hozzákapcsolódó jelet. Kapcsolatok. Hiszek én a véletlenben már, csak a sorsszerűségben jobban. Átlátunk a réseken, csupán néhány hézagot még nem tömtünk el. Pedig el kell. Homályos betűk majd szavak és mondatok, mégis ezek alkotják az egész életünket. Minden ember szükséges. Minden embernek minden nap vannak saját szavai, minden nap akár más és más is. Minden ember erős. Minden ember gyenge. Minden ember akadályokba ütközik. Minden ember elbotlik, neki megy a falnak, de minden ember képes a felállásra. Nem azért mert emberek vagyunk: hanem azért, mert ez az élet rendje. Nem az van nekünk megírva, hogy az első falba ütközésbe haljunk bele. Végig kell járnunk az utakat, amíg önmagunk nem leszünk: tisztán, és porszemektől mentesen.
Addig pedig figyelünk.
Jelek? Vannak.
Mi vagyunk? Talán.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: