Felkelünk, hogy körbenézhessünk. Annyi minden van a fejünkben, annyi mindent kimondanánk, és talán éppen ezért tartjuk magunkban. Szavakat keresünk, hogy saját magunkat megtaláljuk. Otthagyjuk a másikat, hogy saját magunkra leljünk. Megleljük, kibogozzuk, apró darabokra szaggatjuk még azt is, amiről azt hittük, lehetetlen szétszakítani. Nincsenek lehetetlenek, és sosem voltak, csak az emberek hajlamosak azt hinni, ha egy nehezebb választás előtt állnak. Ott álltunk, kértünk és kaptunk, cserébe rengeteg mindent kellett tennünk, de megérte? Nevetünk, újra és újra zebrákon ugrálunk, kékre festjük a sárgát, szorítunk, és vigyorogva madárhangot adunk ki. Most elveszünk egy picit, hogy éljünk. Most nem szólunk semmit sem, hogy magunkat meghalljuk. Néha le kell mondanunk olyanról, ami lehet, hogy régebben minket alkotott: meg kell tanulnunk lemondani, hogy újakat kapjunk cserébe. És kapunk, mindig kapunk. Felnézünk az égre, belefekszünk a fűbe, buborékokat fújunk, grimaszt vágunk, a busz után futunk, összemosolygunk az utcán, annyi minden kinyílik előttünk, hogy elhisszük, talán így kellett lennie. Az élet megmutatja, hogy megérdemeljük a boldogságot: elvesz, és akkor törünk-zúzzunk a fájdalomtól, de aztán négyszeresen ad cserébe valami pozitívat. Kárpótlás. Ki kell várni, hinni kell benne, el kell hinni, hogy a rossz után mindig jó jön, és a jó után is jó: a rossz amúgy sem az ellenségünk, erősít és tanít minket. Mikor veszett ki belőlünk az odaadás, a szeretet, az érzések? Mikor lett minden mindegy? Mikor kezdtük el érezni azt, hogy talán semmi sem volt? Negatív szavak, amik ki sem lettek mondva, mert a kimondás többszörös erővel bír. Túl sokat akartunk, hogy semmit sem akartunk magunktól. Túl sokat vágytunk az egésztől, hogy semmit sem vágytunk önmagunktól. Egy lapra tettünk fel mindent, aztán csodálkoztunk, hogy semmink sem maradt a végén. Egy dobókockán múlott az életünk, egy dobókockán múlik az életünk. Kimaradtunk körökből, akadályok nélkül átrohantunk a pályán, akadályokba ütköztünk minden lépésünkkor, felkacagtunk, idegeskedtünk, úgy éreztük sosem lesz vége és olyan volt mintha csak belecsöppentünk volna, de már eleje sem lenne. Belecsöppentünk, hogy aztán különválasszuk egymást. Messzire szálltunk, hogy magunkba szálljunk. Minden ugyanolyan, és mégis semmi sem olyan már: sejtjük, csupán nem tudjuk. Érezni? Harcolunk azzal, hogy sose vesszen el az érzés, de közben megmaradjon minden a lehető legjobb egyensúlyban. Egymással harcolunk némán, hogy magunkban békét teremtsünk. Egymás tartalékai vagyunk, hogy közben messzire kerüljük egymást. Muszáj. Sürgető. Hosszúra nyúló egyformaság. Volt időszak, hogy homályban tapogatóztunk azért, hogy újból meglássuk a világosságot. Vagy sosem volt olyan? Vagy csak behallucináltuk a homályosságot, és mindig is világosság volt? Nem olvadunk ki, amíg el nem égünk. Azt hittük vége, pedig igazából csak akkor kezdődött el a történet: közös egység, mégis külön szálon futó, egymástól messzire levő történet. Sikersztori lenne, filmkockás jelenetek, hátborzongató zenei aláfestéssel. Hideget kirázóan tökéletes. Megy a film, ülnénk a moziban két külön helyen és időben, és tudnánk. Megértenénk. Megéreznénk. Felfognánk. Elismernénk. Beismernénk a mesét. Beismernénk, hogy volt eleje, vége, és rendkívüli közepe: bár talán vége sosem lesz, ezt ott a moziban ismernénk fel. A fények kihullnak, mi pedig csak kacagunk, úgy nevetünk hogy az egész mozi megtelne vele. Az emberekre ráragadna, majd az utcán is folytatnánk, és ott is mindenkire ráragadna. Mindenki nevetne. És akkor megértenénk az üzenetet: külön vagy együtt, de a feladatunk nem más, mint a nevetés. Örömöt adunk másoknak, a világnak, hogy mi is örömteliek legyünk. Boldogság-hírnökök vagyunk, hogy mi is boldogok legyünk. Nem vagyunk másmilyenek, mint a többiek, mégis ebben vagyok különbözőek: ketten vagyunk. Egység. Alkotás. Szívdobbanás. Kinyílik az ajtó, hogy betérjünk rajta, vagy becsukjuk: rajtunk áll. Minden rajtunk áll, és közben semmi sem áll rajtunk. Az élet közbeszól, amikor a legtöbb kérdőjel van, amikor a legerősebben vagyunk gyengék: közbeszól, hogy magunkba nézzünk. Már nem szólunk egymáshoz, hogy magunkhoz szóljunk. Másokhoz másokért.
Na ez az üzeneted. Talán valaki majd filmre viszi, és addig?
…addig csak kacagunk tovább. Olyan igazán.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: