Az előbb bukkantam rá, úgy körülbelül tíz perce, és azóta újból és újból elölről kezdődik. Nem tartozom abba a csoportba, akik odáig vannak Ed Sheeranért, számomra olyan semleges. Ez a szám viszont így megfogott, és nem enged el: talán az egyszerű klip de mégis minden lényeget elmondó, a lány aki OroszBarbarát juttatja eszünkbe csak szőkén, a pöttyös ruha és kavicsdobálás, a hang ami mögött tartalom is van. Nem is tűnnek olyan nagy dolgoknak, mégis ezek rakják össze azt, amit jónak hívunk. Ami után eltöprengünk a saját kis kialakult képekkel a fejünkben. Mert jönnek és tarolnak. Tudjátok én mit látok, miközben hallgatom?
Ott fekszem a fűben, ott az Akvárium fölött, és az eget kémlelem. Megbabonázz, elveszek, elmerülök a kékségben, s a külvilág megszűnik létezni, mintha az idő is megállna hirtelen. Meg kéne állnia, hogy fellélegezzünk. Meg kéne állnia, hogy azt lássuk amit már megtettünk, hogy azt lássuk amit meg fogunk tenni, és észrevegyük azt amit jelenleg meg kéne tennünk. A háttérben lágyan és halkan, elkezdi énekelni a pöttyös ruhás lány ezt a dalt, és még jobban elrepülünk a világunkban, ott a fűben az eget kémlelve. Miért pont ilyen kék? Miért nevetünk többféleképpen? Miért keressük annyira a boldogságot, hogy közben elfelejtkezünk élni? A kékség a zene dallamára ringatózni kezd, mi pedig becsukjuk a szemünket és csak vagyunk. Vagyunk. Létezünk. Élünk. Halkan fel is nevetünk. A szemünk csukva, mégis tisztán látjuk a kékséget felettünk és körülöttünk, mert vadul de óvatosan, mint anya a gyermekét vesz minket körbe. És elkezdődik. Képkockák bukkanak a kék háttéren. Emlékek, jövőképek, jelenkor ami ha jól vigyázunk, meg is fog történni. Emberek beszélnek, emberek nevetnek ránk, emberek ölelnek át minket, fák sárgás levelei hullanak le a földre mi pedig kacagva dobáljuk őket több magunkkal együtt. Képek, csak képek, mint egyfajta némafilm. Ősz, tavasz, és nyár között ugrálnak a fejünkben a pöttyös ruhás lány hangjának hatására. Több évszakos hang, több érzelmet kiváltó hang. A rosszat is jónak festi meg, a jót is színesebbnek, mi pedig csak mosolygunk és kacagunk a csukott szemek alatt. Hogy lehet valami ennyire kockázatos? Hogyan szerethetünk olyan embereket, akik talán minket nem is szeretnek? Hogyan lehet bizalom? Mitől függ az, hogy szeretünk és visszaszeretnek, és addig élünk amíg meg nem hallunk? Hogyan lehetünk egyszerre mások és önmagunk?
Sétálunk. Összekacagunk. Játszótéren hintázzunk versenyezve. Csikket dobunk el, majd újat veszünk elő. Tüzet kérünk, és mosolygunk. Beszélünk. Zebrákon ugrálunk. Maszatos lesz az arcunk a vattacukor után. Elmész. Kérdőjeleket rajzai jelennek meg járdán, a köveken, a fába vésve, a papírokon. Vállat vonunk. Utazunk. Mások jönnek. Önmagunk jönnek. Felkiáltójel váltja fel a kérdőjelet. Visszasétálsz. Megállunk. Kérdezünk. Beszélünk. Összenevetünk.
Az angyalok repülnek. Mi pedig repülünk, hogy angyalok legyünk, és angyalok vagyunk mert középen állunk: a jó és a rossz össze van kötve, hogy szálljanak. Az angyalok repülnek, így már mi is.
Hallgatom a zenét, és ezek a fent leírt képek játszódnak le bennem. Megjelennek, néha csak a szavak maguk ugranak a szemem elé pusztán a kék háttérrel, de megjelennek. Én pedig elmerülök, s a végén tényleg olyan mintha egy nagyot csobbannék a tengerben. Olyan sok mindent elmond így ez a dal, és olyan sok mindent lehet bele képzelni. Ti mit látok? Ti mit éreztek? Nálam az agy kikapcsolt, nincsenek gondolatok, nincsenek tudatos becsapások, maguktól, a szív küldi ezeket a szavakat és képeket. Érzelmeken, érzéseken alapszik.
Meghallgatni? Ér valamit?
Út Önmagadhoz.
…ha engeded neki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: