Pont?

Nem szabad szégyellni azt, amikor nem vagyunk a helyzet magaslatán, amikor hirtelen minden mindegy és közben nehezebb mosolyogni. Az élet része ez is, mint ahogy rengeteg minden. Tudjátok, az ember fél attól, ha a negatív érzéseit kell akaratán kívül is mutatni a világ felé. Miért? Miért szégyelljük a rosszat, miért szégyellünk sírni a tömegközlekedési járművükön vagy miért nem merünk beszélni saját magunkról a többieknek? Miért érezzük azt, hogy inkább a saját nyomorunkban hallunk bele, de nem fogunk másokra ráakaszkodni és terhelni a problémáinkkal? Miért gondolkodunk úgy, hogy másokat ne zavarjuk magunkkal, de ők bármikor zavarhatnak minket mert segítünk? Azt hiszed, hogy önzetlen vagy ezzel? Vagy így akarod bebizonyítani, hogy nem vagy önző, mert törődsz másokkal? Akkor felejtsd el. Az önzetlenség belülről jön, nem lehet tanulni, nem lehet irányítani: amikor felismer téged, hogy hálás vagy, akkor jön.

Minden összefügg, de mégsem függ össze semmi.’

Olaszországból visszatérve, amit már ask.fm-en is írtam, a saját kis Pozitív-túrám volt: pont jókor jött ahhoz, hogy ki tudjak kicsit szakadni a megszokásból, és az energiákat feltöltsem. A tengerparton ülve és zenét hallgatni maga az álom, miközben a nap beragyogja a vizet: akaraton kívül meditálni kezdesz, gondolkodsz úgy, hogy igazából nem is forog benned semmi. Különleges pillanat, és minden kitisztul, amivel eddig igazából nem is törődtél, mert nem, mert eszedbe sem jutott hogy kéne foglalkoznod vele. Ilyen volt a haragtartás is. Egyik oldalamon a tengerpart, a másik oldalon szintén csak már kikötőnek nevezve, a nap lassan lement így minden rózsaszínné változott és hirtelen a Haragtartás kezdett el bennem dolgozni: hogy már nincs. De volt, igenis létezett bennem, és ott akkor ismertem be ezt magamnak. Haragudtam nagyon sok mindenre, mert magamra még nem tudtam, aztán amikor magamra haragudtam, akkor már másokra nem engedte valami: mi lett a vége? Ami most van. Bennem van, de nem szeretne kitörni, nem szeretne hatalmat, nem szeretne háborút. Mi ennek a legjobb bizonyítéka? Hogy a konfliktusokat még mindig nem kerülöm el, s régen minden másodpercben megtaláltak, de most már nem.

A konfliktusok belőled táplálkoznak. Megtalálnak, harcba visznek, mert saját magaddal is harcban állsz. Békülj ki önmagaddal, hogy mindenkivel kibékülhess.’

Nem keresem, de nem is menekülök előle, mert már tudom, hogy aminek jönnie kell, az úgyis megtalál és hiába ellenkezek ellene. Még mindig azt mondom, hogy kellenek, hogy szükség van az össztűzre, a konfliktusokra, a vitákra, mert nem csak a szellemed és a lelked edzi magát minden ilyennél, de az emberismereted is. Arról nem is beszélve, hogy az állóvíz nyugtalanító, míg a zaj endorfin-hatású. Ki kell mondani, ami magadban van, mert ha nem teszed, nem a másikkal teszel rosszat, hanem saját magaddal: először észre sem veszed, idő kérdése hogy felemésszen a rossz döntések sorozata. És hagyni fogod? Most azt mondod persze, de amikor ott vagy a barlang előtt, akkor meghunyászkodsz erőtlenül, és minél jobban tagadod, annál jobban halsz meg kicsit lelkileg. És őszintén, nem érzed jobban magadat, amikor kimondod a gondolataidat? Nem érzed magad jobban?
Ehhez visszatérve, a Kabbala szerint ebben a hónapban betértünk a Vízöntők havához. Ez azoknak fontos, akik ebben a jegyben születtek, de mivel a tizenkét zodiákus jegy mindenkiben megtalálható így januárban mindenkinek erősebb lesz a Vízöntő része. A jelmondatuk, hogy: ‘Az vagyok, aki vagyok, akár tetszik, akár nem!’ Szeretik a szabadságot, és gyűlölik a korlátokat. Mondhatjátok, hogy ki nem? És látjátok pont ez a lényeg! Születtek egy jegyben, de közben a többi is megtalálható bennetek egy icike-picikét: minden szétszedhetetlen, de akarattal szétszedhető. Így ebben a hónapban a hallgatásé és a környezetünkben élőkre való odafigyelés gyakorlásáé lesz a főszerep: hiszen lehetnek nagy ötleteink és vágyaink, de ha nem tudunk kommunikálni a körülöttünk élőkkel, ha nem halljuk meg az üzenetüket, akkor hogyan várhatjuk el, hogy megvalósuljanak az álmaink? Igen nehéz lesz, félre kell tenni magunkat, hogy a többieket meghalljuk: ha történik velünk valami, nem hibáztathatjuk a másikat, ha nem helyette meg kell értenünk hogy ez azért történt, hogy tanítson nekünk valamit. A ‘Mivel érdemeltem ezt ki?’ kérdés helyett tegyük fel azt a kérdést, hogy ‘Mit tanulhatok ebből a helyzetből, ami engem belülről erősít?’
Mert tanulunk. Próbáljunk meg a másik ember szemszögéből nézni a világot, az adott helyzetet: ne ítéljünk rögtön, nézzük meg ő mit lát és hogyan látja. Akármilyen lehet az ember, az odafigyelés és a megértés mindenki megérdemli. Azt mondod nem? Akkor miből veszed a bátorságot, hogy magadnak viszont elvárod másoktól?

Azt kapsz, amit adsz és mutatsz. Tudjátok én mit mutattam a rossz passzomban? Igen, már nem szégyellek beszélni róla, mert tudom mit kellett tanulnom belőle és még mit kell, és ask.fm-en (is) olyan visszajelzéseket kapok, amiért úgy érzem, hogy érdemes a saját élményeimet is beleírni és ezért azt hiszem én is hálás lehetek Nektek. Szóval tudjátok mit mutattam én akkor? Hogy senkire sincs szükségem, mert vagyok elég erős ahhoz, hogy magam tudjam mi kell saját magamnak. És tudtam? Egy nagy francokat. Csak már annyira bemeséltem mindenkinek, hogy én is elhittem és így tettem tönkre mindent: mert elhiszed a saját hazugságaidat, akár arról van szó hogy mennyire jól vagy amikor nem, és amikor paccs neki ütközöl a valóság nevű falnak, akkor szembesülsz mindazzal amiben addig éltél, és összezuhansz. Szerencsém volt (szerencsém?), mert jó sokáig jött el azaz idő, hogy a valóságnak ütköztem, de akkor minden csontom eltört, véreztem olyan helyeken is ahol lehetetlen, és minden ház bennem darabokra hullott szét mindenféle segítség nélkül. És nem adtam semmit. Úgy éreztem adok, de igazából nem adtam semmiféle jót. És mit kaptam vissza? Úgy szint a semmit. Tíz alatt van azoknak a száma, akik mellettem maradtak ebben az állapotban is: talán tudták, hogy ez csak egy állapot, és amikor elmúlik, akkor minden rendben? És kijöttem. És mit tanultam meg? Hogy szelektálni kell. Az élet azt mondta, hogy szelektálj, hogy rombold le az énközpontú védekezési falat, hogy higgy abban erős vagy és ezek az impulzusok kellenek ahhoz hogy még erősebb legyél, hogy ne szégyelld soha amilyen vagy, hogy ha magadban megvagy akkor mindenki mással megleszel.
Valahogy így. És most? Most is benne vagyok egy olyan szakaszban, a Pozitív-Túráról’ hazatérve, hogy kérdőjelek csaptak le rám. És ez jó, most már ezt mondom, hogy ez jó, mert így tudom, hogy élek a jelenben: hogy nem a múlt határozz meg, hogy nem a jövőbeli életemet mondogatom, hanem a JELENben vagyok. Igen, keresek és hiszek és adok, de ezzel együtt kapok is. Akármennyire be van most húzva a függöny az úton, amin megyek, nyugodt vagyok, mert hiszek abban hogy meg tudom találni a válaszokat és a leckét el fogom végezni.

A szabadság nem arról szól, hogy mennyire vagy jó ember. A szabadság arról szól, hogy repülsz mint a sirály, de mindig visszatérsz a közepébe: mert tudod, mi van benned és így nem menekülsz.’