Az elsők mindig meghatározóak az ember életében, amire mindig emlékszenek. De vajon képes a legelső kapcsolat befolyásolni a többi választásunkat? Vajon ahogy elsőnek döntünk, az nem is olyan véletlen, hanem életszerűen megírott? Talán csak bábuk vagyunk a nagy világban, talán csak tippelgetünk, mint a lottón, de közben a tudat alattink már mindent elintézett.
Ki lesz az első kapcsolatunk? Ki lesz az első szerelem? És az utána lévő emberek?
Minden választásunkban egy közös van: Mi magunk. Tehát mi vonzzuk be, mi nyitjuk ki az ajtókat, mi kötjük össze láthatatlan zsinórral az összeset még akkor is, ha azok nem ismerik egymást személyesen. Egy idő után rádöbbenünk, hogy az összes kapcsolatunk ugyanott romlik el, talán még ugyanazok a szavak is elhangoznak, és ha közelebbről megnézzük akkor mindegyiknél hasonló problémák is előfordulnak. Véletlen lenne?
Ugyanazokat választjuk. Ugyanolyan típusú embereket választunk párkapcsolat szintjén, mint amivel elkezdtük a sort. Olyanokba szeretünk bele, mint amilyen a legelső szerelmünk volt. Talán még külsőleg is, de belsőleg biztosan. Ami nála hibaként tűnt fel, lehet hogy előbb-utóbb már a szerethető listára kerül. Az idő nem csak megszépít, hanem a szokatlan dolgokat megszokássá varázsolja.
Miért van ez? Hogy lehet kitörni a labirintusból?
Szeretjük azt, amit már megismertünk, minden embernél így van ez. Az első párkapcsolat óvatosságban telik, figyelünk a másikra és magunkra, még próbálunk mindent adni magunkból és a másikat a lehető legjobban megismerni: tart az újdonság varázsa, mert szokatlan, mert még nem volt ilyen rózsaszín felhőben úszkálás. Egy mérföldkőnek tekinthető az életünkben, egy új szakasznak a kezdetét, új érzelmek kinyitását magunkban. S mivel mérföldkő, így magától értendően, raktározunk. Elraktározzuk az újat, a szokatlant, a megélt és megélhetetlent, a hibákat. Sérülékenyebbek vagyunk itt még: ha mindkettőnknek ez az első párkapcsolata, akkor együtt tanulunk és ezek az esetek, amikor az a szerencse ér minket, hogy az első és utolsó párkapcsolat is, mert házassággal és boldogsággal végződik. Ha csak az egyikünknek első, akkor természetes, hogy a másiktól igyekszünk tanulni, a másik miatt fejlődünk, és a másik egy fontos állomása lesz a mi érzelmeink káoszának ami akár azt is jelenti, hogy egy erős függőség is kialakulhat bennünk az irányában. (A függőségről majd egy másik posztban)
Raktározunk, magunkba szívunk, tanulunk és élvezünk. Hirtelen jön egy szakítás (ilyen-olyan okok miatt): az első hatalmasabb fájdalommal jár, mint majd az összes többi, és jobban megkérdőjelezzük saját magunkat és az egész szerelem kérdést. Kezdünk majd elfelejteni szép lassan mindent, de majd hosszabb idő után újra emlékezni fogunk mindenre, minden szépre és még a rosszabbakat is széppé varázsolva. Addig is a raktáron levő eltevés a tudat alattink feladata lesz. Azért van, hogy aki minket szeret, azt mi néha nem szeretjük, és akit mi szeretünk az minket nem szeret úgy: nem értjük miért nem, nem értjük hogyan lehetséges ez. Kivetülés. Megtaláltuk az első személyben azt, ami a legjobb nekünk, és a tudat alattink hozzá hasonlóan választja ki a további párkapcsolatunkat. Az, hogy melyik lesz működőképes, és hogy működőképes lesz-e egyáltalán, rajtunk múlik. Rajtunk áll vagy bukik, hogy tanulunk-e a hibáinkból, azokból amiket először elrontottunk, vagy újból és újból újra elkövetjük-e őket.
S hogy ki lehet-e kerülni a tudat alatti választást? Igen, ha minden belső hangunk ellenére is azért a személyért küzdünk, akit szeretünk és ő nem szeret, vagy ő szeret és mi nem szeretünk mégis rábólintunk. A komfortzónánk belül folyik a játszma párkapcsolat téren is: biztonságon alapszik a tudat alatti, nem kockáztat, mert úgy tartja, hogy ami először bejött, az kell továbbra is. A hibákból pedig lehet tanulni.
Tanulunk a hibánkból?
Nem feltétlenül, és ezen mi magunk lepődünk meg a legjobban. Összerogyunk egy-egy szakítás után, vagy lezseren integetünk minden elhagyott partnerünk után, de a hibákat nem soroljuk fel, hogy tisztában legyünk velük. Egyiknél sem. Mi lehet ennek az oka? Nem szeretünk szembefordulni magunkkal úgy, hogy elemezni kelljen a rosszat. Inkább átnézünk minden felett, csak a rossz döntéseinket, a fájdalmat ne kelljen újra átélni.
Meddig mehet ez tovább? Mégis meddig éri meg, hogy ugyanazokat a hibákat követjük el? Tanulni kell belőle. A tanulás és változás lehetőségét kell észrevenni belőle, és nem a fájdalmat. Igen is, nézzünk szembe a hibáinkkal, nézzünk szembe minden negatívval, hogy erőket merítsünk belőlük. Erő nélkül a tudat alattink képes élni, csak a tudatos énünk nem. Törekedjünk a harmóniára!
Tehát mindegyik párkapcsolatunk olyan, mintha az első személlyel jönnénk össze újra és újra?
Igen, ez a lényege. Mert minden választásunkban a hasonlóság saját magunk. Így a típusok egyformák, az egész kapcsolati rendszerünk egyforma lesz. Az elsőt keressük mindegyikben. Rajtunk múlik, hogy hogyan hozzuk ki a legjobbat belőlük.
Nem mi választjuk, ő választ minket!’
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: