Kicsi Karafiáth, avagy a Kicsi Lili

Könyv: Karafiáth Orsolya – Kicsi Lili
Kiadó: Scolar Kiadó
Kiadás éve: 2012
Illusztrátor: Filó Vera
Oldalszám: 272

Bele a közepébe. A könyv, és a trailer is in medias res-szel kezdődik, de nem bánjuk. Talán pont így a tökéletes. A könyvbemutatón, Für Anikó olvasta fel a különböző részleteket a könyvből, és amikor odajutunk az olvasásban, akkor önkénytelenül is Für Anikó hangjával olvasunk tovább. A lehető legjobb választás volt. Mint ahogy az is, hogy megvettem, és átrágtam magamat rajta – természetesen ez csak képletes, hiszen magával ragadott és letehetetlenné vált. Az első oldalon levő aláírás az írónőtől pedig örök emlék: egyszerre mosolyodok el, és egyszerre fagyok meg pár másodpercre, amikor ránézek.  Visszakapom azt, amit akkor kaptam: a varázslatot. Elvarázsolodtam, elvarázsolódott, elvarázsolodtunk.

Lia és Lili.
Lia és Mari.
Lia és Ancsi.
Melyik a kakukktojás?

Karafiáth Orsolya Ancsihoz hasonlította magát, Lévai Balázs nem hitte el, a közönség nevetett. Nem is az igazságtartalmán gondolkoztak el, hanem az egész helyzeten kacagtak egyet: olyan családias,nyugodt, és életvidámság fogadott a teremben és végig köztünk maradt, hogy azt szavakkal le sem lehet írni. Ancsi eleinte olyan semmilyen karakter; ott van, létezik, látjuk és halljuk, de ennyi, nem ragad meg. Lia osztálytársa, majd barátnője, ami felnőttkorukban is megmarad. Talán egy kicsit nagyon naiv, mindenkihez kedves és barátságos és mosolygós, ha kell a hangját felemelő, egyszerű,  állandóan csacsogó, de nagyon vágyik a szeretetre lány. Lia ha lehet tudni pont az ellentéte, és közben mégsem: a naivitás nála is megmutatkozik, önmagát kereső, aki túlságosan ragaszkodik azokhoz az emberekhez akiket igazán a szívébe zár, és mindenkinél azt mutatja amit a másik éppen elvár tőle – akármit is érezz, nem mer érezni, és amikor mer, akkor vakmerően beleesik a fekete lyukba. Mari, a magyartanárnője, az osztályfőnöke,  és a színjátszókör vezetője: harmincas éveiben járó, fiatalos, elegáns, talán egyben túl hiú és sznob is, és aki keresi a diákjainak a társaságát. Manipulál, hogy neki jó legyen. Manipulál, hogy minden sikerüljön, amit csak akar. Manipulál, hogy szeressék, hogy éreztessék vele, ő a legjobb és legcsodálatosabb. Manipulál, hogy ne unatkozzon. Lili, Lia főnöke lesz a cégnél ahol majd dolgozni kezd. Lili sokat beszél, kábítószereken él, a világ felé a tökéletességet mutatja de igazából a saját maga börtönének a rabja. És Lia beléjük szeret, már-már olyanfajta függőség alakul ki köztük, ami embertelenül emberséges, ami elviselhetetlenül szükséges. Sokan leszbikus történetnek nevezik, pedig nem az, nem lehet besorolni valahová: itt nem az a lényeg, hogy ki kicsoda, hanem hogy mit éreznek, hogy min mennek keresztül, és hogy mégis miért teszik azt amit.
Két síkon szalad a történet: az egyik a tizennégy-tizenhat éves Lia, gimnáziumi környezetben. A másik pedig a felnőtt Lia életét mutatja be, követi szorgosan. Mintha egy vallomás lenne az egész könyv: nem érzed azt, hogy csupán egy kitalált történet és semmit sem akar, inkább ellenkezőleg, megérzed azt hogy szeretne valamit. Hogy mit? Talán azt, hogy milyen nehéz beismerni magadnak, hogy te nem olyan vagy, mint a többiek, hogy neked mindegy ki az, csak a személyiség számít és beleszeretsz. Beleszeretsz, és soha nem jössz ki belőle, még akkor sem, amikor száz meg száz megaláztatás ér. Rosszul bánik veled? Még jobban szereted, hogy már szinte gyűlölöd. Eltűröd azt is, ahogy az imádott anyukáddal bánik, az emlékével, és azt is eltűröd, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy te ki vagy és éppen hogy érzed magad. Mentségeket keresel, hogy miért viselkedik így: a cég miatt, most be van szívva, most kicsit hisztis, most az elvonási tünetek hatása… és így tovább. Mindig őt mentegeted, és lassan már saját magadat is elhagyod, egy idegen leszel a saját testedben. Mint Lia. Megy Mari és Lili után – akármennyi év is telt el a két esett között, Lia ugyanaz maradt. Befolyásolható, naiv, aki annyi megtörés után sem tanul a hibákból. Marival ült a szokásos kocsmaszerűségben, csak ivott és ivott, aztán felállt és elrohant: jött egy ismerős férfi, felmentek hozzá, megtörtént, aztán pár hét múlva jött az abortusz. Rosszul érezte magát, utálta az embereket, Mari után mégis esedezett. Mint valami drog: szánalmasig mész, a legsötétebb mélyben kotorászol már mindenfajta büszkeség nélkül, de még mindig vágysz rá, még mindig szükséged van rá. És utálod a másikat, aki végül feleségül veszi. Érdekes, hogy a férje előtt inkább elszégyellnéd magad, bár magad sem érted hogy miért, de az, hogy Mari elváll a végén tényleg, csupán nem miattad, az mindennél jobban fáj.
‘Az, hogy szerelmes vagyok belé, nem is olyan régen tudatosult bennem. Hogy rajongok érte, hogy szeretem, az már eddig is világos volt, de hogy ez tényleg az a bizonyos szerelem, csak nemrég fogtam fel. Olyan keveset tudtam a szerelemről, olyan megdöbbentően keveset, azt is csak könyvekből, filmekből, a mama meséiből, ahogy el tudott lágyulni, ahogy a papámra emlékezett, a megismerkedésükre, az útjaikra, a fájdalmára, ahogy még mindig hiányzik neki. Az sokáig fel sem merült bennem, hogy amit Mari iránt érzek, szerelem lehet. Szerelem ugye nő és férfi között van, a papám és a mamám, Füles és Ancsi között, ezért nem is agyaltam azon, hogy akkor Mari és közöttem most mi is lehet. Nem kerestem definíciókat, fogalmakat, csak éltem az egészet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hiszen olyan természetesen jött, mi is lenne más.’ 

Érezzük a fájdalmat, érezzük a kimondatlan gondolatokat is. Előttünk játszódik a színdarab, mintha egy darabot kitéptek volna a szívünkből: nem ítélkezünk, magunkat látjuk. Mindenki látja magát, mindenki bele tudja rakni magát a történetbe. Én Liliébe, Liliként. Néhol annyira szíven talált egy-egy mondat, hogy észre sem vettem, de levegő után kapkodtam. Néhol pedig felnevettem, néhol elgondolkoztam, néhol pedig csak olvastam úgy, hogy a külvilágot kizártam. A sokéves osztálytalálkozó végén az lesz, hogy Lia felülkerekedik, szó szerint lemezteleníti Marit, aztán mint valami utolsó késdöfésként odaszegezi: ‘Hát ez vagy te, Mari, és szeretném ha ez a röpke fél óra itt nálam örökre az agyadba vésődne, ha nem felejtenéd el többé, milyen az, ha megaláznak. Mehetsz.’ Kellett hozzá az, hogy Lilit elüssék, és kellett hozzá az, hogy Ancsival kibeszélje az egész Maris majd Lilis ügyet. Az embernek szüksége van arra, hogy valakiben megbízzon, és kibeszélje magából azt, amit eddig talán elnyomott magában: mert csak úgy tud továbblépni, és emelt fővel erősnek lenni. És továbblép: lehet, hogy ágyról-ágyra, nők vagy férfiak körében, de aztán megáll Gábornál, ott ragad. Három vége lett, ebből az eredeti került a könyvbe – kíváncsi lennék, a többire is, de véleményem szerint, ez a vég passzol az egész könyvhöz. Befejezetlenül befejező, sokat mondóan semmitmondó. Imádom.

‘ …és valamin erősen el kellene gondolkodnod, Lia. Miért van az, hogy neked csak és kizárólag azt jelenti a szerelem, hogy fegyvertelenül állsz, hogy végképp megadod magad? Azért csinálják ezt veled, mert te hagyod, tűröd, sőt, kiprovokálod, és most ne ellenkezz, nem látod magad kívülről, de én látlak, és elég régóta látlak…’

Miért van az, hogy csak és kizárólag ezt jelenti valakinek a szerelem? Mert fél attól, hogyha önmagát adja, úgy már nem fog kelleni. Mert könnyebb engedelmeskedni, tűrni a fájdalmat, mint megállítani: és miért? Egyszerű a válasz, mert felhőtlenül szeret.