Kétféle szakítási mód van: amikor velünk szakítanak, és amikor mi szakítunk a másikkal. Természetesen az utóbbi a legjobb mód mindenkinek, hiszen akkor könnyebben elfogadjuk a tényt annak, hogy vége van. Minden ember megérzi a veszélyt, és saját magát legyőzve a másik elé áll, és inkább ő mondja ki a végszót. Mindent elviselnek az emberek, de azt nem, ha eldobják őket, ha megalázzák azzal, hogy negédes szavakat mondanak neki aminek az lesz a vége, hogy “nem a te hibád, az enyém, de legyünk barátok”. A legkegyetlenebb mondat. Lehet hiú, lehet érzéketlen, lehet érzékeny, lehet fiatal, lehet idősebb, lehet hím, lehet nőnemű, a szakítás mindenkit padlóra küldd. Rengeteg oldalról meg lehet közelíteni, és még több szempontból lehetne erről írni, de kezdjük azzal, amelyikben a legeslegjobban elveszítjük önmagunkat. Igen, amikor nem mi mondunk először nemet, hanem a másik. Hogy alakul ki? Hogyan szedjük össze magunkat? És miért éppen mi? A kérdések jönnek, a válaszok már kevésbé, de az élet folytatódik. Ezt tudjuk a legjobban: az élet megy tovább, csak egy kis időre elveszítjük az irányt. Találjuk meg! Hajlamosak vagyunk magunkat hibáztatni, okokat keresni a végtelenben, és közben összerogyni a megszokottság után vágyakozva. Mert a szakítás után nem a másikat hiányoljuk, lehet hogy kicsit őt is, de leginkább az a bajunk, hogy nem mi tettük meg hamarabb, hogy hagytuk hogy újból és újból elbánjanak velünk. Ilyenkor az egonk sérül, és csak azután a szívünk. Nehezen viseljük el a csalódást, azt pár hét kínkeservés után igent mondunk magunknak, bátorságot merítünk, szembenézünk a másikkal, lesz pár meseszép hónapunk és aztán egyik pillanatról a másikra pont kerül a végére. Felfoghatatlan, hogy annyi minden után a másik hogyan képes befejezni azt, ami kialakult közöttünk. Meghallgatjuk, hallgatjuk a monológját, de közben arra gondolunk, hogy ez lehetetlen, hogy ez biztos csak egy rossz álom, és amúgy is ő nem ilyen… Szembejön velünk az ötlet, hogy ő egy hazug, hiszen teljesen másképp ismertük meg, és mindvégig csak becsapott minket. A tagadás, és a hibáztatás fázisa bekövetkezik. Tagadjuk a szerelmet, tagadjuk a kapcsolatot, és a másikat hibáztatjuk mindenért: azt hiszük, hogy jogunk is van rá, hiszen nem mi hagytuk ott, nem mi bántottuk meg, hanem ő.
Az esküvő és az elválás között az a hasonlóság, hogy az ‘igent’ és a ‘nemet’ is gyorsan, ragyogva és tiszta melegséggel mondjuk ki. Csupán a légkör lesz más.’
A tagadásba menekülünk, elhisszük, hogy jó ez ahogy van. De nem marad velünk sokáig. A másik lehet, hogy komolyan gondolja a maradjunk barátok részt, így ránk írogat, kérdezget hogy vagyunk, próbál támaszunk lenni a nehéz időszakban. Nem nézünk rá, talán egy kicsit hűvösebbek is vagyunk vele, helyette a naplónkba írjuk ki amit érzünk: ‘szeretném ha ténylegesen kiszállna az életemből. Ki akart szállni, elhagyott, akkor most ne kedveskedjen itt, mintha semmi sem történt volna. Nem leszünk barátok!’ De a másik szemébe semmit sem mond, csupán mosolyog. Magában őrlődik, de nem szeretne konfliktust. Inkább beszélget az ex-szel, nevet vele, közös programokra járnak, megmaradnak azok a dolgok amik olyan jók voltak… Csak belül őrlődünk. Belül érezzük egyre-egyre üresebbnek magunkat. Ha barátok maradtok, rendben. De a szakítás és az újbóli barátság kialakítása között kell egy kis szünet, hogy mindenki összeszedje a gondolatát, az életét, és elsősorban saját magát. Egyikünk sem az a fajta ember, aki gyorsan átvált egyik érzelemről a másikra mindenfajta mellékhatás nélkül. Ordítanunk kell, külön életet kialakítani megint nélküle, sírnunk kell sőt zokognunk rengeteg csokoládé között, őrjöngve kell táncolnunk a táncparketten a barátaink és idegenek között, traccsestét kell tartanunk a barátainkkal. Fel kell építeni önmagunkat újra, egy szakítás után.
Ameddig nem stabilizálódsz érzelmileg, kerüld a bevásárlóközpontokat.’
Szerettük. Természetesen mindenkit szeretünk, de vannak, akiket jobban a kelleténél és így azt is vállaljuk, hogy igent mondunk, szeretleket használunk és felvállaljuk mindenki előtt azzal, hogy kitesszük a facebookra azt hogy kapcsolatban vagyunk és kivel. Ami az én véleményem szerint nagy butaság: miért kell kitenni? Mindent elront egy idő után. Ez miért likeolja, ez mit ír neki üzenetben, miért ilyeneket irkál egy másik képhez ami nem az enyém, az exet miért fogadtuk el ismerősnek… és hasonlók. Jegyezd meg: a szerelmi életed először magadban kezdődik, aztán együtt folytatjátok, majd ha vége újból benned záródik be. Hol vannak itt a többiek? Kaptak szerepet? Statiszta szerepet maximum, de az is olyan apró, hogy nem is kell vele törődni. Ha már azon aggódsz, hogy miért viselkedik veled máshogyan, mint a többiekkel, hogy miért nem foglalkozik veled annyit mint mondjuk régebben, akkor már rég rossz és nagyon gyorsan tegyél pontot a végére. Ne legyél csak azért vele, mert azt gondolod, hogy lehet majd megint minden szép és jó, csak túl kell esni egy ponton. Nincs pont, nincsenek szakaszok: bizalom van és szerelem. A szeretet nem összekeverendő a szerelemmel, bár az utóbbi hamar elillan, a szeretet meg örökre megmarad – miért is kockáztatnál valamit, ami nem is tarthat örökké?
De most nem erről van szó. Szakítottak veled, és most nem vagy jól? Miért nem? Feltetted magadnak már azt a kérdést, hogy miért nem érzed magad jól? Elszakadtál tőle már egy kicsit, vagy még mindig a közös életetekben élsz? Meg kell barátkoznod azzal az irtó nehéz gondolattal, hogy már soha többé nem lesz olyan, hogy “mi”, hogy “közös”: csupán te és ő van, és pont. Barátok vagy sem, jóban vagytok vagy sem, rendkívül jó marad a kapcsolat: akkor sem lesztek már újból úgy együtt. A második esély egy kapcsolatnak már nem ér semmit – olyan, mintha a hideg kávéba töltenél még tejet, és friss kávét öntenél bele. Meg lehet inni, grimaszolva, de már nem fogod feltétlen nélkül szeretni.
‘Míg te ittad a kávéd, s én a teám,
csak ültünk egymás mellett tétován.
Lehet még esélyem? Szerethetlek még igazán?
Kérdezlek, de csak a csend felel rá – némán.’
by Jim Morrison
Akarod a boldogságot? Vesd le az egodat, és ne sajnáltasd magadat! Ne csüggedj! Ne mondd azt, hogy nélküle nincs életed, hogy nélküle olyan üres vagy mint az óceán sirály nélkül. Ne mondd, mert nem lesz igaz. Te vagy Te, és ez mindig a legelső lesz a listán, csak fogadd el, hogy az életben a tökéletesnek tűnő dolgok és kapcsolatok, egy idő után szétszakadnak, egy idő után eltűnik a szerelem, és el kell engedni. A szeretet megmarad, az mindig megmarad, és csak rajtatok áll hogyan éltek vele: butaság rossz visszhanggal elválni a másiktól, az még jobban megnehezít mindent. Maradj önmagad úgy, hogy megkeresed azt, aki lettél. Ne játszd a nagy Karády Katalint, se Coco Chanelt, se Audrey Hepburnöt. Tombold ki magad, őrjöng, dühöngj, aztán állj fel, rázd meg a hajad, szedd össze magad és légy TE az a lény, aki képes azonnal megtalálni a legjobbat még egy szakításban is. Tudod mi lesz a titkod? Önmagad. Önmagad keresése minden feladatban ott van, csak kutatnod kell és utánamenned. A szakítás a világ legnagyobb akadálya: rajtad áll, hogy átugrod-e, vagy ameddig csak élsz belerogysz amint eszedbe jut az egész.
– Nem mással, mint magaddal szúrsz ki, ha nem lépsz tovább.
– Miért?
– Ő továbbmegy, ha te nem. Ő éli majd az életét, szerelmek jönnek és mennek majd az életében, de te ha nem lépsz rajta tovább, akkor mint valami körhinta, újból és újból visszazuhansz az ürességbe.
– Tovább fog menni?
– Látod? Ne erre koncentrálj, hanem magadra, az istenit!
– Tovább fog menni..?
– Ez nem önzetlenség, ez már szánalmas. Nézz magadra, ez te vagy? Ülsz a szoba közepén, a szerelmet is megtagadod magadtól, az embereket is megtagadod közben pedig vágyakozol mindennemű társaság irányába, de megtiltod magadtól, mert gyáva vagy. Gyáva, érted?
– Szerettem…
– Ő is szeretett sőt mondok valamit, még mindig szeret. Nem szerelemmel, hanem az örök érvényű szeretettel, és csak arra vár, hogy összeszedd magad és te is így tud szeretni. És tudod mit? Már így szereted te is, már te sem vagy belé szerelmes, csak az emlékek így meg úgy megkötöznek téged és már lépni sem tudsz. Az egod a hatalmas, nem a szíved.
(folyt.köv)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: