Tudsz felejteni, amikor a lehető legszükségesebb lenne? Tudod irányítani azt, ami éppen olyan fontos, mint a levegő a számodra? Azt hiszem, hogy a válasz nemleges lenne. Képes vagy felismerni, hogy mit kéne tenned, hogy mit kéne érezned, csupán képtelen vagy meg is valósítani. Nem azért, mert gyáva vagy, még csak a félelem sem játszik közbe; egyszerűen csak nem irányíthatod a sorsodat. Végig kell menni a lépcsősorokon – a metróból feljöve a mozgólépcsőn nem rohanhatsz fel anélkül, hogy el ne fáradjál. Pont ilyen az élet is. Ha netalántán kettesével szeded a lépcsősorokat, elfáradsz, levegőért kapkodsz, le kell ülnöd, mert az erőd elhagy. Pislogsz és lihegsz, talán még mosolyogsz is, hogy azzal rejtsd el az erőtlenségedet: utálunk gyengének mutatkozni, utálunk mások előtt sírni, utálunk mások előtt nem azt mutatni, hogy milyen kis erős gyerekek vagyunk! Miért van ez? Miért szégyelljük azt, ami éppen egy adott pillanatban leszünk? Rossz szemmel néznek majd ránk, vagy ami még rosszabb, mi csalódnánk magunkban, ha nem lennénk egy másodpercre sem erősek?
Butaság. Az erőtlenség így is-úgy is előkerül, tök mindegy, hogy mi mit szeretnénk. Harcolhatunk saját magunkkal, mosolyoghatunk akkor amikor legszívesebben mindenkit felpofoznánk. Tegyük, ha jól érezzük magunkat tőle, de teljesen felesleges. Amikor kell, a bomba robbanni fog, mi pedig ott állunk majd az utca közepén és semmit sem fogunk érteni: összerogyunk majd, a lábunk alól elveszítjük a talajt, és még kapaszkodásra sem kapunk időt. Össze tudunk omolni, főleg ha felejteni kell. Az elején nem törődünk vele, hiszen ami bántó érzéssel tölt minket el azt általában messzire kerüljük, de aztán egy idő után mindig elénk ugrik, hogy ‘hahó-hahó, itt vagyok, figyelj rám!’ És mi figyelünk. Nem akarunk, kényszerít. A kényszerítés következménye, hogy olyan hirtelen zúdul ránk minden eddig elnyomott érzés, hogy levegőt sem tudunk venni, annyira rosszul érezzük magunkat. Pánikolunk a pánikban. Könnyeket nyelünk, ajtókat zárunk és üvegeket dobálunk, ordítunk minden egyes emberrel mert rájuk vetítjük ki azt a haragot, amit igazából saját magunk iránt érzünk. Máshol szeretnénk lenni, máshogyan. Frusztrálnak a megszokott útvonalak, szétfeszítenek minket a beszédek, az őrületbe kergetnek az illatok – minden rossz, bárhogy és bárki is csinálja, minden rossz lesz. De a legjobban az, amit saját magunk teszünk. A saját kelepcénkbe estünk bele, és olyan, mintha sosem tudnánk kimászni. Azt gondoljuk, hogyha ezt teszi velünk a szeretet és a kapcsolatépítés, akkor inkább nem szeretünk soha többé és örökre egyedül maradunk egy lakatlan szigeten. Persze, előbb-utóbb meg fog változni a véleményünk, de ezt ekkor még nem látjuk. Pánikba esünk a felejtésben, a sötétségben kóválygunk, a világosságot már távolról sem ismerjük. Ki tudunk lépni belőle? Mikor felejtünk, ha nem vagyunk képesek előhívni?
Amikor kell. Amikor végigjártunk mindent, erősen vagy erőtlenül végigsétáltunk vagy végigmásztuk az egészet, akkor az lesz az élettől az ajándék, hogy amilyen gyorsan jött, amilyen nagy károkat okozott bennünk, olyan gyorsan enged minket felejteni. Egyik pillanatról a másikra. Lefekszünk összetörve, felkelünk egy fokkal színesebben – akiben már lesz egy picike erő, hogy kibírja. Amikor a legrosszabb a helyzet, akkor nem szabad feladni, mert az már a végét jelenti. Haragudnál magadra, ha a végén buknál el, így ki kell tartani.
Pánik és felejtés, vagy felejtés és félelem? Sok minden közrejátszik, sok mindenben ott a félelem, de ezt nem befolyásolja. Mindent és mindenkit, de ezt nem. A kudarcokat, a feladatok nem mindig a félelem segíti, de a félelem általában bennünk születik.
‘Megesik, hogy olyasmi történik, amire már nem is számítasz. Mert elképzelhetetlen volt számodra, hogy egy réges-rég elfeledett érzés valahonnan mélyről még felsejlik és erőre tud kapni benned annyi “nyűglődve” töltött év után. Nem tudod, mit kezdj vele, hova tedd, mert hát a kirakatba mégsem lehet… Hogyan kell viselni, kezelni, hogyan kell ahhoz viszonyulni, akihez legszívesebben sehogy sem viszonyulnál? Rengeteg átláthatatlan kérdés, amire nincs válasz. Ám mégis, van válasz. Van válasz, mégpedig benned. Mert ezekre a kérdésekre senki sem válaszolhat helyetted. Csak te. És te pontosan tudod a választ.’
by Csitáry-Hock Tamás
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: