Torkosak vagyunk mind!;

‘A világban amúgy is rengeteg akadály van, amit le kell küzdened az életben, ne szaporítsd ezeket sok mással. Felesleges.’

A világot túlértékeljük. Viszont ha nem értékelnénk túl, és nem látnánk benne néha többet, mint ami, akkor nem is lenne értelme az egésznek. Ördögi kör ez. Be kell vallanod olyan dolgokat, amiket rémálmaidban sem szeretnél – de nincs mit tenned. Igen, történnek olyanok, amiket nem szeretnél és amiket ha tehetnél egyszerűen csak jó messzire söpörnéd magadtól. De csak kérdezd meg magadtól: Megérné?
A negatív gondolatok és tettek, a csalódások, a bizalmatlanság, a veszekedések, a kibékülések, az ölelések, az éjszakai beszélgetések (…) tettek azzá, aki most vagy. Az emlékekből táplálkozik az ember, még ha nem is gondol rájuk, attól még ott vannak. A bátor ember viszlátot mondd, mert tudja, hogy egy új hellot fog hamarosan kapni cserébe; a bölcs ember úgy megy az élet útján hogy soha nem nézz hátra és soha nem köszön el; a buta ember pedig minduntalan elesik és összekeveri a hellot a viszláttal. Nem születünk bele egyikbe sem rögvest – tanulunk, és aztán leszünk valakik.

Ti kik vagytok?

Emlékszem arra az időre, amikor nagyon szerettem volna lenni Valaki. Az a nagy betűs Valaki. Persze most is és a “karrier”, az álmaim szempontjából ez a Valaki örök… de az embereknél nem. Jó érzés Valakinek érezned magad a többiek szemében, társaságában, de ne ess bele ugyanabba a hibába, mint én: abba, hogy beleesel és ott ragadsz egy ismeretlen világban, mint egy maszatos kisgyerek a fánkok között. Ismeretlen, mert nem ismered, csupán csábít, hogy ismerhetnéd és olyan, mintha ismernéd is:  talán így érezhette magát Jancsi és Juliska is a mézeskalács háznál. Elcsábultak attól, hogy mennyi finomság fogadja őket hirtelen, hogy a sok összevisszaság és kérdőjelek után végre boldogságot, színes életet látnak maguk előtt. Beleszerettek a látszatba. Beleszerettek abba, hogy mindent megkaphatnak hirtelen, mer a lábuk előtt hever. Elcsábultak, s elfelejtették, hogy igazából nem is az övéké, és soha nem is lesz az övéké a hely. Amíg a boszorkát nem ébresztették fel, addig minden rendben ment és talán még ki is jutottak volna minden kis gubanc nélkül – de Jancsi torkos volt, ahogy az emberek is azok. Így vagy úgy, mélyen vagy felszínesen, de azok. Torkos volt, és nem érte be annyival, amennyije volt: többet akart, minél többet, ha már ott voltak körülötte. Megfigyelted már magadon, hogy néha nem vagy megelégedve azzal, amid van? Hogy néha olyanért vágyakozol, ami közelinek tűnik, de tudod, belül érzed, hogy nem lehet a tied?
Én meg. És éppúgy, mint Jancsi, nagyon mérges voltam és addig nem nyugodtam, amíg az enyém nem lett az, amit szerettem volna. Vagy amikor láttam, hogy ennek igencsak kevés az esélye, hogy szó nélkül felálltam és elsétáltam – meguntam. Meguntam, hogy olyanra várjak, amire felesleges. Meguntam, hogy olyanért tegyek meg mindent, amiért nem kapok cserébe semmit. Én is beleestem a kemencébe,  majdnem meg is sültem jó ropogósra… de sikerült kiszabadulnom. Nem is tudom a miértjét. Azt hiszem azzal, hogy elkezdtem beengedni magamba a hitet. Nagyon furán hangozhat,még saját magamnak is, pedig így van. 2012. április volt a csúcspont, akkor történt minden, amikor megláttam a kemencéből a kiutat. Nem ostoba, elcsépelt hitről van szó, amik állandóan egy Istenről fecserésznek és ikonokat aggatnak mindenfele: én a belső hitről írok és beszélek. Arról a hitről, ami bennünk van és megfoghatatlanul láthatatlan, de mégis barátságot lehet vele kötni és akkor sosem hagy el.
Tudjátok, hogy még mi a fura? A Kabbala és a hit együtt. Hihetetlen mértékben ez a kettő az, ami felrángatott a földről: a sima, mezei “stay strong and never give up” magában fabatkát sem ér, ezt most elárulom nektek. Nem csak mondogatni kell, hanem tenni érte valamit. Torkos voltam, és íróvá cseperedtem. Kabbala, hit és írás – ha ez a három nem lenne, talán semmi sem lenne. Az írás egy olyan dolog, ami megtanít látni: a világot, az embereket és önmagadat. Megtanít arra, hogy attól mert azt mondod önmagad vagy, még kicsit sem vagy az. Megtanít nem csak nézni, hanem látni is. Rengeteg mindent tanultam. Egy író kiírhat magából mindent mindenkiről és mindenről cenzúrátlanul úgy, hogy a többiek fel se róhatják neki, hiszen az író csak írt és ennyi. Nem tartom magam írónak, félreértés ne essék: olyannak tartom magam, akinek az írás az élete és imádja. De író még nem vagyok – nem is szeretem ezt mondani, hiszen manapság minden második ember írónak tartja magát, pedig igazából olyan távol áll tőle, mint Pekinghez Jeruzsálem. Mostanában úgyis felcserélődtek a szavaknak a jelentésük: már mást jelentenek, mint eddig, és néha én is kapkodom a fejem, hogy akkor ez most hogyan és miért.

Sokat tanultam a múltból, és a jelenből és a jövő fecnijéből. Az emlékek velünk együtt növekszenek, és ahogy Ernest Hemingway mondta: ‘A szeretet sokkal tovább tart, mint a gyűlölet.’

***************************************************

A napi feladat?: Ülj le egy kávé mellett, halk zene szóljon vagy néma csend amelyik jobb, vegyél elő egy papírt és egy tollat és a papírt oszd két részre. Az egyik oldalon írj ÖT pozitív emléket az eddigi életedből. A másik oldalon pedig írj ÖT olyan nevet akik valamiért, valamikor rosszat tudtak veled. Amikor készen vagy, az öt nevet párosítsd az emlékekhez. Meglátod, hogy minden rossznak jó a párja, és a jónak nincsen rossza: egy idő után eltűnik.
A lényeg, hogy ne agyalj sokat ezeken, csupán írj. Írj, írj, írj.