Október 23 másképpen;

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=QQswKjMkwW4&feature=related]

Gondolom a történetet mindenki kívülről tudja már: általános iskola, gimnázium jóvoltából is. Én most nem is ezzel jövök, hanem… hanem nézzétek meg ezt a videot, amit linkeltem és csak hallgassátok. Kapcsoljatok ki magatokban, és hallgassátok.

Én tisztelem őket. Az 1956-os embereket, hogy kivonultak, pedig csak hajszál reményük volt, hogy segíteni fognak nekik. De mentek, összetartva. Itt is megvan még, ha nagyon koncentrálunk és nagyon keressük: csak a baj az, hogy a maiak már inkább kerülnek Oroszország felé, mintsem összefussanak a magyar emberekkel. Egyre többen el akarnak menni külföldre, akár csak a szomszédba, de vágyakoznak arra, hogy Magyarországtól minél messzebb legyenek. Talán én is; én sem vagyok ufó, hogy másképp gondoljam az egészet, nekem is megvan egy bizonyos vágyam, hogy megtapasztaljam, hogy máshol milyen lenne élni. Természetes vágyás, amondó vagyok, mert amíg vannak vágyaink, addig biztosan tudjuk, hogy előre megyünk és nem hátra.
A politikát szidják, és a magyar mentalitást. Pedig igazából csak magunkba kéne néznünk. Nagyon könnyedén beleessünk abba a hibába, hogy másokat hibáztatunk, magunk helyett – nem tudni miért, de így sokkal könnyebb. Ha mi vagyunk az áldozat, és a többiek a gonosz morcos emberek akik csak rosszat akarnak, sokkal jobban megnyugszunk, hogy mi jók vagyunk; és ezt a végén már mi is elhisszük. Pedig a negatív dolgok nem egy emberen múlnak, így nem csupán rajtunk, és ezt kéne megértenünk. Az életben nem minden szélsőséges: nem mondhatjuk mindenre azt, hogy fekete vagy fehér, mert igenis vannak átmeneti színek is. Volt nektek is már olyan, hogy egy dologban nem tudtatok rendesen véleményt mondani, mert már el volt könyvelve valaminek a fejetekben? Beskatulyáztátok, pedig még csak gondolat volt és hallomásból csúszott be a gondolataid közé – így van ez mindennel. Akár akarjuk, akár nem, befolyások alatt állunk; ha a környezetünkben élők annyiszor mondják, hogy “fekete”, akkor egy idő után mi is elkezdjük mondani és eszünkbe sem jutna a fehér. Tagadjuk, mert mindent tagadunk. Tagadjuk azt, hogy szeretünk és tagadunk azt hogy haragszunk és tagadjuk azt is, hogy kik vagyunk, és az egész élet kérdéseit tagadjuk. 1956. október huszonharmadikán nem tagadtak – kiléptek a tagadásból, mert tudták, hogy csak úgy változtathatnak az eseményeken, ha nem csak a székekben ülnek reszketve, hanem kilépnek és harcolnak, szembeszállnak azokkal akik a tagadásba kényszerítették őket. Emlékszem, amikor tagadásban éltem: nem tudatosan, az elején nem is sejtettem, aztán a közepe fele feltűnt hogy baj van de csak legyintettem hogy majd megoldódik és amúgy is minden csodálatos, aztán a végén ott volt a bomba, ami felrobbant… velem együtt. Apródarabokra hullott minden körülöttem, de azt hiszem még bennem is, bár már nem tudok visszaemlékezni, hogy akkor mi is volt és mi is nem… Azt tudom, hogy nagyon féltem és rettegtem mindentől, ami megfogható és ami megfoghatatlan, ami elmúlt és ami csak akkor következett. Elkövettem magam ellen az összes hibát, amit ember csak elkövethet: utáltam és gyűlöltem egyszerre, függtem valamitől ami egyáltalán nem volt valós csupán egy elképzelt világ részese volt, és hittem az embereknek és úgy alkottam véleményt. Hittem, hogy amit mondanak helyes; összezavart egyszerre, de elhittem és gyanakvóvá fejlődtem ki magamat. Az összes impulzust, rezgést, morze-jeleket elhittem, és így egy idő után már saját magamban kételkedtem és belebolondultam a rengetegbe.  Elvesztettem a körforgást. Naivan kapaszkodtam és reméltem. Belebolondultam a zűrzavarba, elveszítve minden apróságot. Azt tehettek velem amit csak akartak, mert annyira beleőrülve szerettem az embereket, hogy kiléptem magamból és csak lebegtem felettük. Hinni akartam, hogy jók. És minden érzelem összekavarodott, nagy hóvihart kavarva maga után. Hogy mitől féltem? Rengeteg mindentől. Az elhagyástól, a csalódástól, a haláltól, a múlttól, a jövőtől és a jelentől, a fénytől, a sötéttől, önmagamtól, a boldogságtól, a sírástól, az emberektől, a döntésektől, a hangulatoktól, helyektől, nevektől, zeneszámoktól… mindentől.
És most? Még mindig a kígyóktól félek, és ennyi a sor vége. Már tudom, hogy mindenkinek az életében van olyan időszak, amikor kicsit nem önmaga és rossz passzban van a kelleténél is; már tudom, hogy nem elég magamban hinnem hanem Hinnem is kell; már tudom, hogy adni sokkal többet jelent, mint kapni; már tudom, hogy az élet körkörös és összevissza jelenség, de éppen ezért szeretjük még akkor is amikor igazából paradicsommal dobálnánk meg; már tudom értékelni azt amim van ahelyett hogy már egy harmadikon töprengjek; már tudom, hogy a hirtelen felindultság szükségtelen, és már türelmesebb vagyok… lehetne évekig sorolni a sort, hogy mit tanultam meg ebben a pár évben és pár hónapban. “Gondold meg ki az, aki számít, ki az aki szeret. Túrja a földed, süti a kenyeredet, fűti a gyárat, veti az ágyad, és álmokat álmodik, bátor álmokat rólad. Gondold meg ki az aki kedves, aki mindig dajkált, aki ölében tartott és egy régi dalt tanított, vigasztalt, védett, áldott és ha kellett vádolt.”

És ezzel az idézettel vissza is tértünk október huszonharmadikához. Magyarország olyan, mint az ember: veled van és véd, néha összevesztek és elmond mindennek, de mégis mindig számíthatsz rá. Nem ő árul el, hanem mi áruljuk el őt, pedig ő add otthont a számunknak és ő tanított meg arra, hogy milyen valahol élni és szeretni és lélegezni és beszélni. Azt mondjuk, hogy nem szeretjük, de amikor ezt kimondjuk akkor belül olyat érzünk mintha összeszorulna a szívünk. Hogy miért? Mert tudjuk, hogy hazudunk… nem akarunk, de mégis megtesszük. Nem tudunk hazudni, füllenteni szeretet nélkül. Amikor rosszat mondunk, haragból tesszük, méregből, de hamar elillan és akkor már csak a szeretet és a pozitív érzés marad bennünk. Ez az élet rendje, tudjátok?

Olyan, mintha egy könyvet írnék.. és abban tényleg mindent leírhatok, mindenféle cenzúra és gondolkodás nélkül. Egyszer írták nekem, hogy olyan szabadsággal tudok írni, ami igazán irigyelhető. Akkor nem így gondoltam, talán nem is értettem hogy miért kapom, de most már tudom és egyetértek. A szabadság az, amit szeretünk: nekem az írás az, amit szeretek, így magától értetődő a szabadság is. De azért ez is egy nagyon vitatott kifejezés… mi is az a szabadság?

Egy Simonyi Imre idézettel zárom be ezt a posztot, mert különben sosem tudnám abbahagyni:
‘Ameddig élek
ne gondolkodjatok helyettem –
ameddig élek
hagyjatok szabadon tévednem.’

***************************************************************

Október 23-án kötelező megnézni a Szabadság, Szerelmet.
21:00 – TV2 . : )